Andre Rabe magyarul

Eddig megjelent fordítások

2011-07-29T06:34:00.000-07:00

A blogon jelenleg ANDRE RABE: KÉPZELD EL... c. könyvének 12 fejezetéből a Bevezető, 1., 2., 4., 5., 11., 12. fejezetek olvashatók. ANDRE RABE: KALANDOK KRISZTUSBAN c. könyvének 14 fejezetéből pedig az első három. A fordítás folyamatos, amint elkészül egy-egy fejezet, azonnal fel is kerül.
További ajánlott oldalak magyarul: facebook: Inspirált gondolatok, Tükör Biblia.
Angolul: facebook Andre Rabe (wordmadeflesh), www.hearhim.net, www.schoolofgrace.net

KÉPZELD EL - Bevezető: Impresszionizmus

2011-06-29T10:03:00.003-07:00

Gyermekkorom óta rajongok a művészetért. Azt hiszem, nagyapám miatt, aki művészember volt. Habár nagyszüleim tőlünk távol laktak, a nyári szünetet mindig együtt töltöttük. Nyolc-tíz órát utaztunk ilyenkor hozzájuk, ami egy öt éves kisfiúnak, akkori fejemmel valóságos örökkévalóságnak tűnt!

Mai napig élénken bennem élnek a műterem emlékei. Az ecsetek és festékek, illatok és a hangulat, vásznak és félig kész műremekek összevisszasága - ezek mind egy csodálatos kreativitás érzését keltették bennem. A festmények pedig egészen bámulatba ejtettek. Mi mindenre képes az emberi alkotókészség, hogy képzelőerejét vászonra vesse, amiben aztán mindenki gyönyörködhet! Mennyire vágytam rá, hogy beállhassak nagyapám mellé, hogy néhány ecsetet én is a kezembe véve, hozzá festhessek a képekhez! De ezt sajnos nem engedte meg.

Határozottan megvoltak a kedvenc festményeim. Azokat szerettem a legjobban, amin még tisztán kivehetők a művész mozdulatai, ahol az ecsetvonások vagy a festőkés nyomai szinte mozdulatról mozdulatra követhetők maradtak. Kedvenc képeimen nem csak a letisztult végeredmény volt kivehető, hanem szinte az alkotó gondolatai is, a művészi erő bátor szabadsága. Ahogy belegondoltam, hogy ezek az álomszép festmények az én nagyapám alkotásai, az ő képzelőerejének megnyilvánulásai… azon kaptam magam, hogy már azon álmodozom, belőlem vajon milyen művészi alkotás fakad?

Az iskolában is a képzőművészet lett a kedvenc tantárgyam. Kedvenc stílusom, ami mindegyiknél jobban megfogott, az impresszionizmus volt. Az impresszionista festők nem fotószerű realizmussal ragadják meg ábrázolásuk tárgyát, hanem inkább csak valami benyomást szeretnének közvetíteni. Innen fakad az impresszionizmus elnevezés. A fényhatásokat és a mozgást érzékeltetik, és a színélmények keverékét vetik olyan módon vászonra, hogy az ábrázolt dolgok „lelkét” adják vissza - nem feltétlenül a kézzelfogható tényeket. Ennek pedig az a következménye, hogy a szemlélőt tevékeny részvételre serkentik, hogy saját elménkben „fejezzük be” úgymond a képet. Meglepő módon ez a fajta ábrázolásmód sokkal inkább képes átadni a színtér hangulatát, egész atmoszféráját, mint azok a stílusok, amelyek az összes tárgyi részlet visszaadására törekszenek.

Jézus gyakran történeteket mesélt, vagy a fogalmakat képek segítségével ragadta meg. Én úgy látom, Isten is gyakran szól ilyen „impresszionista” stílusban: amikor be kell vetnünk képzelőerőnket és alkotókészségünket, hogy befejezzük a képet.

Ebben a könyvben is fogalmi képeket szeretnék festeni, méghozzá impresszionista utakat járva. Azt remélem, hogy az olvasó is részestársa lesz képeimnek – hogy megtalálja önmagában is az igazság és szépség felfedezésének csodálatos képességét.

Évezredek óta élményszámba megy, ahogy a teremtett világban meglátjuk egy művészi kéz nyomait. Dávid írta a 19. zsoltárban:

Az egek hirdetik Isten dicsőségét,

kezének munkájáról beszél a menny.

Nappal a nappalnak adja át e szót,

éjjel az éjjelnek adja tudtul.

Semmi más nem mutatja erőteljesebben a Művész bátorságát és alkotókészségét, mint az általa alkotott emberi szellem. Hiszen az emberi képzelőerőt nem csak arra tette képessé, hogy felfedezzük a szépséget, de hogy részestársai is legyünk az alkotó folyamatnak, ami a legnagyobb Művész személyéről fest képet: a mi Teremtőnkről. Hív bennünket, hogy tevőlegesen mi is vegyünk részt alkotómunkájában. Minden, ami csak létezik, az Ő képzeletében volt meg először. Ha meglátjuk, és csodálni kezdjük művészetét, feltör a kérdés: vajon mi rejlik bennem, belőlem vajon milyen művészi alkotás fakad?

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 1. fejezet: Ez egy eredeti?

2011-06-29T10:03:00.001-07:00

… TÚL A szavakon …

Mary-Anne és én éppen Budapesten voltunk, amikor ennek az örömüzenetnek, az evangéliumnak az örök jelentősége teljesen a hatalmába kerített. Pont kezdődött az Istentisztelet, amikor ráeszméltem, hogy amit átadni készülök, sokkal nagyobb, mint ami nyelvi képességeimmel kifejezhető. Ráadásul, amit én angolul mondok, még tolmácsolni is kell magyarra.

Azonnal Pál élménye jutott eszembe, amit hasonlóképpen ír le: „Emlékeztek, barátaim, hogy amikor először jöttem hozzátok, hogy bemutassam nektek Isten legnagyobb mesterművét, eszembe nem volt, hogy ékes szólással vagy a legújabb filozófiákkal kápráztassalak el benneteket? Szándékosan a legegyszerűbbre vettem a dolgot: először is Jézus, és hogy ki ő; aztán Jézus, és amit tett – a keresztre feszítés.

Bizonytalan voltam, hogyan is tegyem mindezt, és tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam a feladatra: halálosan féltem, hogy teljesen őszinte legyek – úgyhogy amit mondtam, attól biztos, hogy sem ti, sem más nem esett hasra. Mindezek ellenére, az Üzenet átment! Isten Szelleme és Isten hatalma végezte el ezt, ami így világossá tette, hogy a ti hitetek, életetek: Isten hatalmára adott válasz. Azaz nem valami briliáns eszmefuttatás, vagy érzelmi ráhatás csalta ki (általam vagy más által). (1Korinthus 2,1-5 Az Üzenet)

Pál élménye, alkalmatlanság-érzése a feladattal kapcsolatban (vagy ahogy néhány fordítás fogalmaz, „félelme és reszketése”) abból fakadt, hogy meglátta mondanivalójának rendkívüli nagyságát és horderejét, és egyben az emberi nyelv és logika határait. Ám emellett még egy igazságot felfedezett: Isten ennek ellenére az evangéliumban képes kifejezni, megmutatni Önmagát, amint aktívan belépve, saját Maga válik örömhír-hirdetésünk tartalmává.

Míg ott álltam néhány száz ember előtt Budapesten, akiknek nyelvét nem értettem, az Úr szólt hozzám, és ezt mondta: Ha tökéletesen beszélnél magyarul, akkor sem lennél képes átadni az örömüzenetet! Az evangélium továbbadásának van egy természetfeletti vetülete, amiben Én, Isten lépek kapcsolatba az ember szellemével, és olyan jellegű megértést adok, amely messze túl van az emberi logika és a legkifejezőbb nyelvi megfogalmazások határain is. Isten megmutatja Önmagát. A mi emberi kijelentéseink róla, csak egy csatornát teremtenek, melyben ő a szellemet szellemmel kapcsolja egybe.

El nem tudom mondani, micsoda békességgel beszéltem ezután, meggyőződve, hogy Isten megteszi, amit a nyelv soha nem tudna megtenni. Istennek nem akadály, hogy pontosan kifejezze gondolatait, bármilyen nyelven is. Hiszen az a helyzet, hogy elméjét lefordította, és az eredmény szó szerint megtestesült! Isten Igéjének – a Logosnak, Isten elméjének, gondolatvilágának, Közlendőjének – a kezdetektől fogva az volt a sorsa, végső célja, hogy Testté legyen. A legszabatosabb és legtalálóbb kifejeződése az, ahogy te benned megnyilvánul! Az írások egy náluk sokkal nagyobb valóságra mutatnak rá: egy benned is meglévő tartalomra mutatnak! Krisztus tebenned – erről van szó.

… Az Ige természete …

„Az eredeti és tökéletesen hiteles Ige már szemtől szembe oda volt fordulva Istenhez a kezdetektől fogva. Isten maga a tartalma ennek a kifejező együttlétnek és közlésnek, melyben megmutatja személyes jelenlétét és egyedi kiábrázolódását mindenben, ami csak létezik.

Tulajdonképpen Rajta kívül nincsen semmi, ami eredeti vagy teremteni képes! Ő az egyetlen Teremtő, minden ihlet és alkotóerő forrása. Minden, ami létezik, magán viseli az Isten kézjegyét, minden létezőt ő szignózott.

Az élet, ami benne volt, az öltött testet az emberben – a benne levő élet fénylik az emberben. (Egyértelműen az élet, ami Istenben van, gyújtotta életre az emberi létezést.) Ez az eredeti világosság ragyog még mindig, a sötétségben is, és nincs az a sötétség, ami elnyelné ezt a világosságot.” (János 1,1-5 AR fordítás)

… Az Ige Eredeti, tökéletesen hiteles, és tiszta…

Az első dolog, amit János el szeretne mondani erről az Igéről, hogy az Ige eredeti, azaz örök időknek előtte már létező, és kifejezi Isten közelségét. Sőt, az Ige teljességgel elválaszthatatlan Istentől. Az, hogy eredeti, azt jelenti, hogy nem átvett, másolt, továbbfejlesztett, vagy a legutóbbi divat szülötte. Az Ige az, amit Isten már a kezdet kezdete előtt akart. Nem is egy olyan jellegű üzenetről van szó, amit az idők során tovább adtak, szükség szerint átdolgoztak, hanem Isten tiszta, hígítatlan céljáról. Értelmezés és közvetítés nem ad hozzá semmit, ez Isten közvetlen szava. Ha nem Isten személye maga a tartalma ennek az örömüzenetnek, akkor valami másról lehet szó éppen, mint ami Igét János leírt. Ez az Ige valóban Isten!

Ez az Ige nem csak eredeti, tökéletesen hiteles és tiszta, de azt is megmutatja, hogy te Istenben eredeztetsz. Következésképp, eredeti vagy! Egy tökéletesen hiteles találmánya vagy az egyes egyetlen Teremtőnek. Az őseredeti késztetés és alkotószellem, ami életre szült téged is – az jelenik meg ebben az Igében. A te önazonosságod, lényed, ahogy Isten elképzelte jóval a megszületésed előtt – az mutatkozik meg teljes tisztaságában és szépségében ebben az Igében. Az idők „hozadéka”, a csalódások vagy akár eredmények, melyek csak elleplezik az igazi tartalmadat – ezeket mind lehámozza rólad ez az Ige. Igazi lényed, eredeti valód, a te egyedileg-Istentől-született alakod tündököl fel benne.

A legtartalmasabb és legvalódibb létezés, amit el lehet képzelni, hogy Isten gondolataiban megvagy. Benne voltál a gondolataiban, mielőtt a világ meglett, és mind a mai napig rád összpontosít.

… Az Ige Közeli és bizalommal teljes …

Érthető, ha Istentől elidegenedett és a vele kapcsolatban összezavarodott emberek olyan filozófiákra adják fejüket, melyekben Isten megismerhetetlenségét, „transzcendens” természetét fogalmazzák meg, hogy stílusosan szóljak. És valóban, ez teljesen így is van, ha természetes elménkkel és emberi eszmerendszerünkkel közelítjük meg Őt. De Krisztusban Isten azt kezdeményezi, hogy tényleg ismerjük meg Őt. Ez az Ige nem csak gondolatokat közvetít Istenről. Isten Önmagát közvetíti az Igében. Annyira örülök, hogy nem kell saját elképzeléseinkkel fárasztanunk magunkat Isten felől, hiszen Ő megfogalmazta az Ő saját gondolatait mirólunk, és ezek bőségesen a rendelkezésünkre állnak. Foglalkozz azzal, hogyan gondolkodik Isten az emberről, rólad.

Soha senki nem látta az Istent; az egyetlen Isten-Fiú, aki az Ő kebelén van, az Atya bensőséges jelenlétében, a Fiú jelentette ki Őt. [Megmutatta és láthatóvá tette Őt; A Fiú tolmácsolta és ismertté tette Őt.] (János 1,18 Bővített fordítás )

Nincs megelégítőbb hely, mint az Édesapánk, Teremtőnk kebele. Jézus, az egyetlen Isten-Fiú révén lehetünk e bensőségességnek birtokában. A Fiú megmutatja egyedi személyiségedet, és Édesapánk páratlan szeretetét irántad. Jézus nem szégyell téged testvérnek hívni, hiszen mi mind ugyanattól az Apától származunk – és Apánk kebelén bőven van hely. Te magad is annak az Atyának egyedülálló sarja, gyermeke vagy, akitől származik, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön (Efézus 3,15).

… Az Ige Kivételesen páratlan és fantáziadús …

Az egész teremtett világ a Teremtő végtelen kreativitásáról tesz bizonyságot. A természet különleges sokszínűsége mind egy irányba, az Egy Művész felé mutat. Isten a legteljesebben szerette volna kifejezni végtelen alkotóerejét, megalkotni művészi kifejezőkészségének mesterművét, és ennek az eredménye az ember! A mestermű: egy önarckép. Ez az, amilyennek önmagát látja, saját képmása, hű arcképe, személyes hasonmása az emberi szív vásznára vetve. Ugyanakkor minden egyes ember egy egyedi kifejeződése az Ő személyének. Egyedi, és mégis teljes kifejeződése. Más szóval, Istennek nem csak egy szeletét, részét kapjuk, hanem „az Ő teljességéből kaptunk mindannyian” – teljességét kaptuk, ugyanakkor egyedileg és egyenként ábrázoljuk ki Őt.

Mivel már kicsi gyerekkoromtól eredeti műalkotások között nőttem fel, sosem tetszettek a másolatok és mindenféle reprodukciók. Nem érdekelt, hogy mennyire vibrálóan élénkek a színek, ha egyszer egy masina készítettet őket az eredetiből, ha egyszer maga az alkotó már nem vett részt a folyamatban. Ezek a másolt nyomatok megfosztották a képeket szépségüktől, eredeti szellemüktől.

Néhány ritka alkalommal láthattam a nagyapámat dolgozni a műteremben. A művész és alkotása közötti kölcsönhatás, az egész folyamat és a mozdulatok soha nem reprodukálhatók mechanikus leutánzással.

Isten az Alkotó, nem a másoló! Te is egy egyedi műalkotás vagy. Az egyes egyetlen Alkotó hiteles gondolata talált kifejeződésre benned. Az Alkotó bensőséges közreműködésével jöttél a világra.

… Sötétség Sem győzte le azt …

„Az élet, ami benne volt, az öltött testet az emberben – a benne levő élet fénylik az emberben. (Egyértelműen az élet, ami Istenben van, gyújtotta életre az emberi létezést.) Ez az eredeti világosság ragyog még mindig, a sötétségben is, és nincs az a sötétség, ami elnyelné ezt a világosságot.”

A képmás, a hasonlatosság, amilyennek az ember teremtve lett: állandó, megváltoztathatatlan, el nem pusztítható. A sötétség miatt fényét veszthette, elhalványulhatott, a hazugság atyja elmaszatolhatta, és a gonoszság kifordította az embert önmagából, de az ember leglényege ettől még nem semmisült meg.

Jézus nem kisebb céllal jött, mint hogy megvilágosítson minden embert – hogy megmutassa valós eredetünket és életünk forrását. Nem egy idegen fajhoz jött – az Övébe jött. Ezért merészelte Pál azt mondani, hogy „az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének” (2Korinthus 4,2).

… Mit tudhat Az emberi szellem RÓNÁJA …

Van egy bizonyos Isteni bölcsesség

Oly tiszta és szeplőtlen

Szívünkben őrizzük ezt a tudást

Róla, aki ismert és megalkotott bennünket

Már a kezdet kezdetén… (Részlet Mary-Anne „Az eredeti valónk” c. dalából)

Van egy bizonyos bölcsesség, ami nem ebből a világból ered, amit nem emberi elme szült. Ez a bölcsesség hamarabb volt, mint a teremtés, és mint az idő. Megáll önmagában, időn és teren kívül, ám mégis itthon van mulandóságunk földjén is. Bár megnyilvánul a teremtésben, de nem korlátozódik le vagy határozódik meg abban vagy általa. Az idő meg nem változtatja, semmiféle esemény nem tud levonni, elvenni belőle semmit. És mégis, témába vág téged illetően, és jellegzetesen neked szól. Ez a bölcsesség Isten szívéhez és elméjéhez kötődik.

Nem rég láttam egy rövid dokumentumfilmet az Augrabies Nemzeti Parkról. Az egyik leghatalmasabb afrikai folyam, a Molopó folyt a területen keresztül annak idején, de a folyó már több mint száz éve kiszáradt. Ugyanakkor a folyó egykori jelenléte teljesen nyilvánvaló. A tájkép magán hordja „emlékezetét” szurdokok és egy széles folyómeder formájában, ami jelenleg mindenféle növény és állat ideális életteréül szolgál. A kiszáradás oka, hogy a forrásvidéken az időjárás drasztikusan megváltozott. Annak idején hatalmas esőzések voltak azon a területen, ám az esők abbamaradtak. Viszont, ha minden visszaállna a régi rend szerint, és a forrásvidék ismét bőséges vízellátásban részesülne, a folyó természeténél fogva újra hömpölyögne, mégpedig a régi mederben folyna tovább, melyet a víz évszázadokkal, esetleg évezredekkel ezelőtt vágott. Az emberi szellem tájképe, noha most sivár, kopár, víztelen és meddő, a mai napig őrzi egy hatalmas folyam emlékét és nyomait. Ott az ösvény, a határozott vízmosás, melyben alkalomadtán természetesen hömpölyöghetnek az Ige vizei.

Olyan dolgokról szeretnék beszélni, ami túlmutat a természetes emberi intellektuson. Mint ahogy az említett bölcsesség nem a mi mulandó világunkból eredezik, így az emberben is van olyan terület, mely az időknek előtti „időkben” fakad. Az emberben ennek az időtlen résznek „ajánlja magát”az örökkévaló bölcsesség, ehhez folyamodik. Ez a minden emberrel közös eredetforrás az, ami rezonanciát okoz bennünk, felismeréssel ajándékoz meg, amit hitnek hívunk, ami egy már bennünk meglévő válasz. „A föld határáig mindenkinek / eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá” (Zsolt. 22,27). Az írások egy, az egész világban már meglévő, ösztönös emlékről prófétálnak, ami minden embert arra késztet, hogy térjenek meg az Úrhoz.

„beszéljük (…), de nem az emberi tudomány bölcs szavaival, hanem Szellem tanította szavakkal, szellemi dolgokat (gondolatokat) szellemi dolgokkal (szavakkal) vetve össze” (1 Kor. 2,13 Csia fordítás). Szó szerinti fordításban egyszerűen: szellemet szellemmel hozva kapcsolatba.

Az üzenet, a kiáltvány tartalma több mint csak gondolatok és fogalmak. Isten Szelleme az, amit ezek a szavak közölnek. Az ilyen jellegű beszélgetés teszi lehetővé, hogy Isten és ember összekapcsolódjon – ez a bölcsesség szellemet szellemmel kapcsol össze. Épp olyan természetesen, mint hogy a nagy mennyiségű víz a korábbi folyómederben tör magának utat, olyan természetesen áradnak bennünk ezek a szavak és töltik ki a már elkészített csatornákat.

„Mert ugyan ki ismerte ki az Úr értelmét (szándékait és céljait), hogy vezetője és tanítója lehetne, hogy Őt bölcsességre oktathatná? Bennünk ellenben a Felkent Krisztus (a Megváltó) értelme van, és az Ő szívének gondolatai (érzései és szándékai).” (1Kor. 2,14-16 Bővített fordítás)

Miféle teremtmény az, aki képes lenne felfogni ilyen mértékű tudást, aki ilyen minőségű megértéssel bír? Kiben van szellemi intelligencia ahhoz, hogy értelmes beszélgetést folytasson Istennel? Ki érthetné meg a misztériumot, ami Benne rejtve van? Mi magunk! Krisztusban lehullhatott a lepel Isten elméjéről és benne a misztériumokról. Élesen és tisztán megmutatja logikáját, olyan módon, hogy világosan megismerhessük őt. Megvan az alapunk, hogy tartalmas beszélgetést folytassunk vele. A titok nincs többé rejtve; közlendői immár leplezetlenek.

Már nem egy természetes rend, a világ bölcsessége és az emberi filozófiák alapján kell tájékozódnunk. Eljött Isten Szelleme, és egyesült velünk, hogy tudhassuk, amit Ő tud; hogy tisztán lássuk Krisztus jelentőségét, ahogy Ő látja. Eljött hozzánk és nekünk adta Krisztus szellemi értelmét – „bennünk Krisztus értelme van”!

… Egy időtlen kép …

Képzeld el azt a dimenziót, mielőtt az idő és a tér meglett. Képzeld el, hogy jelen vagy abban a beszélgetésben, amit az Isten-tanácskozás folytat, Aki elgondolta és megtervezte mindazt, ami van. Mi az, ami Istent a teremtésre indította?

Készen állsz a megdöbbentő igazságra: jelen voltál! Igazság szerint te, az ember ihletted meg az egész teremtést. Mielőtt a világ meglett, Isten már rád gondolt, és mind máig ugyanolyan izgatott irántad, mint akkor volt!

A legjobb, ha nem ott kezdjük, ahol a kezdet volt, hanem egy kicsivel előtte, hogy megérthessük, miért is kezdődött el a kezdet. Az eredeti elgondolás és szándék, ami megszülte az egész teremtést, „volt” mielőtt az idő meglett. Ha az időtlen birodalmáról beszélünk, nem is szabadna időhatározókat, idővel kapcsolatos kifejezéseket használnunk. Úgyhogy az előző gondolat inkább így szól: Az eredeti elgondolás és szándék, ami megszülte és fenntartja az egész teremtést, van, mielőtt az idő meglett.

Hogyan is érthetnénk meg az időtlent? Mintha arra kérnénk az elefántot, ugyan, mesélje már el, mi az a mélytengeri búvárkodás – aminek az ő természetes környezetéhez az égvilágon semmi köze! Mi az idő összefüggésében létezünk. Még a nyelvünket is nagyrészt az idő köti. A múlt, a jelen és jövő valamelyikét használjuk beszélgetéseinkben, hogy oda helyezzük beszélgetésünk tárgyát. Egyáltalán hogyan közelítsünk meg tehát egy olyan fogalmat, hogy „időtlenség”?

Jézus teljesen összezavarta az időhatározóinkat! Ilyeneket volt képes mondani: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok.” Amikor az örökkévalóságról beszélünk, ez a birodalom igen nagyon különbözik attól, amit ebben a fizikai világban általában tapasztalunk. Az időben a dolgok a romlás és elmúlás felé haladnak. Az időben van múlt, jelen és jövő. Az időtlen örökkévalóban nincs múlt vagy jövő, ahogy ezt a világunkban tapasztaljuk. Csak egy ahhoz hasonló dolog, amit mi jelennek hívunk. Az Idő elkezdődött, az Örökkévalóság van. Az időt gyakran úgy értelmezzük, hogy az események sorrendjét határozza meg. Nézzük a 2 Tim 1:9-t („aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá”, Csia ford.). Amint itt látható, biztos, hogy vannak események az örökkévalóban, de azokat nem köti múlt vagy jövő. Ha van valami sorrend, az inkább az esemény jelentőségén alapul, nem pedig „időn”.

Bármily furcsán hangzik is ez az egész, az embereket mindig vonzotta valami különösen ismerős az „örökkévaló”-t illetően. Most képzeljük el, hogy besétálunk egy moziba. Már a fél filmet levetítették. Mivel lemaradtál az elejéről, egy darabig el fog tartani, hogy kisilabizáld a történetet és megértsd, hogy ki kivel van. Hát az élet is egy ilyen rettentő hosszú mozifilm, amibe valahol közép tájt kapcsolódtunk csak be. Mindannyian egy olyan történetbe lépünk be, ami jóval a világrajövetelünk előtt elkezdődött. Hát igen, mindannyian egy nagy-nagy sztori szereplői vagyunk – a teremtés előtt kezdődött, de te már akkor ott voltál a rendező fejében! A cselekmény oly szerteágazó és hosszú, hogy a földön töltött néhány évünk ezek után teljesen lényegtelennek tűnik, de ez egyáltalán nem így van! A rendező tervében egy elengedhetetlen szereplő vagy; pótolhatatlan értékkel bírsz Számára.

Igaz ugyan, hogy borzasztó későn érkeztünk, de a rendező azt szeretné, ha a film egészét megértenénk. Annak a titka, hogy valóban megértsük a teljes cselekményszálat, elejétől végig, az nem is olyan elérhetetlen – ugyanis a forgatókönyvet megőrizte, benned! „Szépen megalkotott mindent a maga idejében. Az örökkévalóságot is az emberi szívbe helyezte, mely nélkül az ember nem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (Préd. 3,11 Lit ford.) Isten az örökkévalóságot is a szívünkbe helyezte, hogy bejárásunk lehessen más területekre is, mint az itt és most, az időleges mulandó, az anyagi-fizikai valóság.

… A Kegyelem, mielőtt az idő lett …

Az itt következő Igék egy olyan területről beszélnek, ami az idő megléte előtt van. Ez egy időtlen dimenzió:

„[Isten] aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak megjelenésén keresztül, ki örömüzenetén át hatálytalanná tette a halált, s megvilágította az életet és a romolhatatlanságot.” (2Tim 1,9 Csia ford.)

„…ahogy a világ megalapozása előtt őbenne kiválogatott bennünket magának, hogy őelőtte szentek és kifogástalanok legyünk. Szeretetéből indítva azonban már eleve különválasztott minket a maga számára a Felkent Jézuson keresztül, avégre, hogy fiaivá tegyen, ahogyan ezt akarata is helyeselte.” (Ef. 1,4-5 Csia ford.)

Abban is biztosak vagyunk, hogy a végeredményt Isten nem bízta a véletlenre. Nem egy kísérlet-sorozatba vetette bele magát, ezért így ír Magáról: „Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik.” (Ézs. 46,10)

A Róma 9. fejezet gyönyörűen írja le, mennyire biztos az ő terve. Nem függ sem jótól, sem rossztól, amit ember tesz – az Ő személye nem múlik a mi döntéseinken. Az Ő célja csak és kizárólag az Ő saját döntéseinek és az Ő kezdeményezésének a függvénye:

„…Rebeka is, [aki szintén egy ígéretet kapott, amely fölülírta a biológiát] ki amikor egy férfitól, atyánktól, Izsáktól terhes volt, még mielőtt megszülettek, s jót vagy hitványat művelhettek volna a gyermekek: azért hogy Istennek a kiválasztást fenntartó előzetes elrendelése nem a tettek következményeképp, hanem az elhívó akaratából szilárdan megmaradjon, – azt hallotta, hogy (…) ’Jákobot megszerettem, Ézsaut ellenben meggyűlöltem’” (Róm 9,10-13 Csia ford.) Isten itt tisztán megmutatta, hogy az Ő célja nem egy „vagy bejön, vagy nem” dolog, ami attól függ, hogy mi mit teszünk vagy sem. Hanem egy biztos valami, amit az Ő döntése határozott el, mely folyamatosan hömpölyög az ő kezdeményezése által. (Az Üzenet)

Van tehát egy időtlen birodalom, ami nincs a mulandóságnak kitéve. Ami itt történik: változhatatlan, állandó. Az itt deklarált kijelentések nem fogalmazhatók át. Ami itt adott, az visszavonhatatlan. „Mert a kegyelem-ajándékok és Isten meghívása megbánhatatlanok.” (Róm. 11,29)

Amikor János az Igéről ír, ami kezdetben (már) volt (Jn. 1,1), akkor valami sokkal nagyobbról beszél, mint ami egy időben lejátszódó esemény. A szó, amit használ, az „ar-khay”, a „legfőbb”-et jelenti (méghozzá egyáltalán nem csak az idő vonatkozásában, hanem az idő mellett lehet szó sorrendről, helyről, besorolásról, rangsorról), azaz: a kezdet, az ősi, az első számú, első rangú, az alapelv, a vezérelv.

Arról beszél tehát, ami a legfontosabb, a legjelentősebb, ami mindennek a szíve, középpontja. János a minden kezdet kezdetére utal, minden származás eredetére, a legfőbb okra, az Isteni motiváció lényegére.

Azt gondolhatja valaki, hogy ilyen jellegű kérdések feltevése, az igyekezet, hogy ebbe a misztériumba belelássunk, az egy haszontalan és meddő vállalkozás. Hiszen ettől az eseménytől (kis fogalomzavarral szólva) fény-ezerévnyi távolságokra vagyunk. De ne felejtsük el, hogy egy időtlen eseményről van szó. Olyanról tehát, ami most jelen van! Az a bizonyos Isteni motiváció úgy ragyog, olyan valóságos, sürgető, és ihletett ma, mint mindig.

Jézus élete, halála és feltámadása az emberi időszámításba ágyazva történt meg. De ami ez volt, az egy örökkévaló esemény megnyilatkozása, manifesztálódása. Az ő megjelenése megmutatta, ami mindig is igaz: a mi tér-idő rendszerünkbe ágyazva, végre lehullt a lepel a misztériumról, ami generációkig, évezredekig rejtve volt.

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 2. fejezet: Egy bensőséges kép

2011-06-29T10:02:00.005-07:00

… Az eredeti motiváció …

Képzeljük el most ezt a kezdetet. Engedjük Isten szellemét, hogy elvigyen, odavonzzon, mint ahogy Jánost vitte-vonzotta erre a bizonyos pontra, ahol minden dolog eredete van. Ámbár a tudomány megmagyarázni nem tudja, és a legnagyobb elmék próbálták meghatározni, de mindhiába, Isten mégis bizonyos benne, hogy te képes vagy felfogni a kikutathatatlant; hogy fel tudod becsülni a motiváció értékét, amely életre szült téged; hogy visszaemlékezz, hogy honnan indultál. Itt nincs tér, de nincsenek határok sem; nincs teremtés, és még sincs üresség – csak Isten van az Ő teljességében.

Ez az eredeti motiváció, ami a témánk, egy szóban összegezhető: „szeretet”. De nem ám az érzelgős, zavaros, időleges szeretet, amit filmekből vagy regényekből ismerünk. Ez a szeretet úgy megpróbálja a megértésed határait, mint még semmi, amivel találkoztál.

Ezért imádkozott Pál úgy az Ef. 3,14-21-ben, hogy erőt nyerjünk, megerősödjünk a belső emberünkben, hogy felfoghassuk ezt a szeretetet.

Láttad már, amikor egy felhőkarcoló épül? Lenyűgöző, mennyi energiát fektetnek az alapozásba és a szerkezet megerősítésébe. Biztos észrevetted az acél rudakat, amik a masszív vasbeton szerkezetből kimeredeznek. Az egész előkészületet azért teszik, hogy az épület függőleges súlyát, rettentő tömegét elhordozza, ami mind erre a szerkezetre fog rátámaszkodni és ránehezedni.

Isten szeretetének, odaadásának, és értünk való gondolatainak rettentő súlya és tömege is egy ilyen megerősített edényért kiált, hogy azt be tudjuk fogadni. Szükségünk van rá, hogy belső emberünk elhatalmasodjék az Isten szellemén át, hogy megérthessük azt. A szeretet kinyilatkoztatása tehát lehetetlen Isten Szellemének személye nélkül. Ő az, aki dolgozik bennünk, felkészít bennünket, meg is nyújtóztat, meg is erősít, hogy készek legyünk betekintést nyerni abba, amit megnyit nekünk.

Azt szeretné, ha felfedeznénk az Ő szeretetének végtelenségét. Emelkedjünk annak magasságaiba. Vizsgáljuk behatóan mélységét. Éljük át elképesztően nagyvonalú szélességét. Tegyük próbára szeretetének véget nem érő hosszúságát. És ahogy ezt a csordultig túláradó szeretetet megismerjük, ébredjünk rá, hogy alkalmasak vagyunk annak mérhetetlen befogadására.

Fedezzük most fel ennek a szeretetnek néhány dimenzióját:

… A szeretet felismeri, ami értékes …

Ez nem a vak szerelem – ez az a szeretet, amely felismeri, ami értékes. A szeretet, amely precízebben és mélyebbre néz, és jobban látja az igazságot, mint bármi más. Ez a szeretet átlát minden szitán, minden álarcon, amivel az emberiség valaha is előhozakodott. Nem számít, hogy ez a maszk a büszkeség vagy a szégyenérzet formáját ölti, mert ez a szeretet átlát minden illúzión.

Emlékszem, mennyire meglepődtem gyerekkoromban, amikor meghallottam, hogy Isten mindannak ellenére, amit mondtam vagy tettem, szeret engem – bármily szeretetre méltatlan dolgokról is legyen szó. Aztán a csodálkozás csak nőtt bennem, ahogy ráébredtem, hogy nem csak arról van szó, hogy „ennek ellenére” szeret, hanem hogy „valami miatt”! Sőt, éppen azért szeret „ennek ellenére”, mert sokkal grandiózusabb a hivatkozási pont, amire az Ő szeretete épül, mint a mi szavaink vagy cselekedeteink. Azért tud annyi mindent nem figyelembe venni, mert ezeknél egy sokkal fontosabb valóságot lát. Mélyebbre néz, és egy olyan minőséget, egy olyan értéket lát bennünk, amely megváltoztathatatlan.

Hát nem azt mondja az Ige, hogy semmi nincs rejtve az Ő szeme elől (Zsid 4,13)? Az ő szeretete arra épül, amit lát – nem arra, amit ne venne figyelembe. És ha azt szeretnénk, hogy felkavarodjon, megéledjen bennünk az Ő szeretete, akkor az Ő szemei segítségével kell néznünk.

Mit lát vajon? Mi az, amit értékesnek talál? Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondhatnám: „hasonmás”.

… A szeretet kifejezi csodálatát …

Képzeljünk el két művészettörténészt, mindketten Monet „Tündérrózsák” c. festményét veszik szemügyre. Mindketten pontosan tudják, hogy a mű piaci értéke nagyjából 20 millió font. Ennek ellenére, hiába tudják az árát, az egyiknek nem túlságosan tetszik a festmény, míg a másik teljesen oda van érte. Akinek tetszik, ő valami olyat fedezett fel benne, aminek már semmi köze a pénzhez. Személyesen értékes a számára. Az efajta csodálat valami különös kötődést hoz létre a csodáló és annak tárgya között.

A festmény szépsége felébreszti a nézőben az elismerést, és ahogy ezek után rátekint a festményre, az felfedi és megeleveníti a festmény szépségét.

Istenünk csodálattal tekint ránk! A te értéked egészen személyes Számára. Az értéked annyival nagyobb, mint valami piaci ár. Az igazi érték csak az Ő csodálata nyomán tündököl fel.

… A szeretet visszatükröződése …

Mondjuk szeretünk egy házikedvencet. Vagy egy bizonyos helyet. De a szeretet semmi másban nem nyer oly teljes értelmet és kifejeződést, mint ha valami olyat szeret, ami egy vele kompatibilis valami, ami ugyanolyan, mint ő.

A Teremtés könyve 2,18-25-ben a bensőségesség egyik első történetét olvassuk. Ádám épp az állatoknak ad nevet, és ebben a folyamatban ráébred, hogy egyik állat sem olyan, mint ő. A héber szó, a „neged”, azt jelenti: „hozzá illő”, „hozzá való”, „mint az ő tükörképe”.

A 18. versben Isten azt mondja, nem jó az embernek egyedül. A szó azt jelenti, „elválasztva”. Isten úgy oldja ezt meg, hogy véget vet ennek az elválasztottság-érzésnek, és eltörli a távolságot, azáltal, hogy bemutat neki valami újat, Ádám tükörképét: hozzá illő másik felét; aki nem azonos vele, de nagyon közel van hozzá, nincs távolság, nincs elválasztottság.

Ádám olyannak ismeri fel Évát, mint aki csontjából való csont, testéből való test. Csodálattal néz a nőre, aki különbözik tőle, de belőle jött… sorsuk pedig az, hogy eggyé váljanak. „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat” (25. vers). Az ilyen minőségű hasonlóság az alapja annak a bensőséges együttlétnek, ahol nincs szégyenérzet, és ahol nem áll semmi az útban. Pontosan erre a részre utalt Pál, amikor azt írja: „Nagy ez a titok! Én azonban a Felkentről és az eklézsiáról beszélek.” (Ef. 5,32)

Miért annyira fontos a hasonlóság az intimitáshoz? Azért, mert a szeretet egy vele egyenlő minőségű viszontválaszra vár. A szeretetnél elengedhetetlen, hogy visszatükröződjön, különben, önmagában, nem tud beteljesedni.

A Szeretet olyannak tervezett téged, hogy benned beteljesedjék az Ő álma. Isten örömmel telve arra vár, hogy az övével egyenlő minőségű viszontválaszt kap tőled; visszatükröződik az Ő arcképe és hasonmása; szeretete viszonzásra talál. És ez a szeretet teljesen arra számít, hogy megnyilvánul a valós, igazi éned.

… A szeretet megsokszorozódik …

Amikor megszületett a második gyermekünk, nem volt arra szükség, hogy megfelezzem a szeretetet, amit elsőszülöttünk iránt táplálok, hogy mindenkinek egyenlően jusson belőle. A szeretet megsokszorozódik. A szeretetben nincsen semmi önzés vagy bizonytalankodás. A szeretet kifejezett természete, hogy nagylelkűen bőkezű, és szabadon adakozik. A mi egyedi bensőséges együttlétünk, amit Isten nekünk szán Közte és köztünk, az olyan biztonságot nyújt és olyan teljes, hogy alig várja, hogy másokat is magába foglaljon.

A szeretet akkor válik teljessé, amikor túlcsordul a csupán kétirányú csatornán, és beleöleli mindazokat, akiknek Isten terve szerint ebben az ölelésben van a helye. Ez bizony egy paradoxon: maga a bensőségesség egyedi és különleges marad, de kinövi magát, hogy belefoglaljon másokat is egy ilyen különleges és egyedi minőségű szeretetbe. Ez Isten szeretetének ragyogása és ez végtelen mélysége.

(ford: F.N.V.)

Képzeld el 3. fordítás alatt

2011-06-29T10:02:00.003-07:00

KÉPZELD EL 4. fejezet: A törvényes megközelítés

2011-06-29T10:02:00.001-07:00

A házasság lényege lenne, hogy abban bensőségesen együtt lehessünk, és örömünket leljük egymásban. A gyanakvás és a távolságtartás a házasság e lényegi célját ássák alá. Lehetetlen, hogy ha a szerelmes spontaneitást és szabadságot formaságok, külsőségek és kötelességtudat váltják fel, mégis megmaradjon a kapcsolat korábbi minősége.

Most képzeljük el, hogy férj és feleség csúnyán összevesztek. Valamint, tényleg csak a példa kedvéért, tegyük fel, hogy mindez a feleség hibája! A férj azon van, hogy beszéljék meg a dolgokat, de az egész helyzet olyan kényes és kiélezett, hogy a feleség képtelen bármi további konfrontációra. Hallgatásba és távolságtartásba menekül.

Az elkövetkező napokban és hetekben a helyzet csak egyre romlik, és végül különköltöznek. A férj látja, hogy felesége mind lejjebb csúszik, és elhatalmasodik a nőn a depresszió, a feleség azonban továbbra sem hajlandó szemtől szembe átbeszélni a problémát. Ugyanakkor a férj rendületlenül, tiszta szívéből szereti feleségét, és hisz abban, hogy házasságuk helyreállítható. Így arra szánja el magát, hogy egy köztes és nagyon gyakorlatias egyezséget kössön. Azért, hogy megvédje a nőt az anyagi lecsúszástól és a teljes kétségbeeséstől, felvállalja, hogy minden téren gondoskodik róla, amennyiben a feleség betart néhány egyszerű és teljességgel jogos szabályt. Például: maradjon hűséges a férjéhez, nem tarthat szeretőket! Ez tényleg megérthető, elfogadható. Ehhez hasonlóan a férj határt szab még néhány dologban – nagyjából tízben. A cél, hogy megvédelmezze társát.

Az intézkedéseknek és megállapodásoknak egyetlen rendeltetése van: hogy megvilágítsák, a férj hisz abban, hogy a kapcsolat megmenthető. Szó sincs arról, hogy a szabályok a régi, bensőséges kapcsolatot helyettesíthetnék. Csak azért állították fel őket, hogy időlegesen gondoskodjanak a feleségről és megvédjék őt, míg helyre nem áll a korábbi harmónia. Nyilván ez az új helyzet nyomába sem ér a spontán és bensőséges együttléteknek, amit annak idején annyira élveztek.

De valami szörnyűséges dolog kezd történni a megállapodás keretei között: az egyezmény tulajdonképpen legitimizálja, érvényt ad a köztük lévő távolságnak! Az elválasztottság, amit le kellene győzni, lehetőséget talál magának ebben az időleges megállapodásban, hogy a jogszerűség szerepében tetszelegjen. Ez az új törvényes rendszer a távolságot jogosnak tünteti fel!

Ettől fogva a feleség, ahelyett, hogy a probléma gyökerére igyekezne megoldást találni, inkább kezd elbújni a mögé, hogy lám, ő betartja a szabályokat, így tehát jogosult az ellátásra. Tulajdonképpen nagyon is kényelmesnek találja ezt az új törvényes rendet, hiszen többet nem is kell a férjével személyesen találkoznia. Igazoltan, bizonyíthatóan törvénytisztelőnek tekinti magát. Ha esetleg meg is szeg néhány szabályt, akkor is tesz róla, hogy valahogy helyrehozza a szituációt, méghozzá anélkül, hogy a férjjel érintkeznie kellene. A szíve még inkább megkeményedik!

… A törvény csak egy időszakra szól …

Szó sem volt arról, hogy a törvény hozná rendbe a kapcsolatot Isten és ember között. Csak egy időleges egyezmény volt. Egy módja volt annak, hogy kifejezze Isten szívét – Ő hitt abban, hogy a kapcsolat helyreállítható. De nem a megállapodáson keresztül akarta azt helyrehozni. A Törvény abban az összefüggésben született, hogy az emberiség már a teljes nyomorban és káoszban élt, és csak ebben a viszonylatban volt Istennek egy köztes megoldása arra, hogy addig is óvja az embert, és gondoskodjon róla. Krisztus betöltötte a törvényt, érvényt szerzett neki és egyben el is távolította, mert Ő helyreállította az együttlét korábbi, eredeti bensőségességét és szabadságát.

… A törvény nem oldja fel az igazi ellentéteket …

A törvény soha nem tudott megbirkózni a bűnnel, soha nem tudta legyőzni, felszámolni, megsemmisíteni azt. Sőt, a törvényes felállásban éppen hogy felerősödtek az ellentétek. A bűn – a távolság és egymástól elválasztottság, melyeket a megromlott kapcsolat szült – lehetőséget, életteret talált magának ebben a törvényes rendszerben. A távolságtartás a Törvényben érvényesnek tüntethette fel magát! Az ember pedig, ahelyett, hogy hálás szívvel fogadta volna Isten gondoskodását, inkább kihasználja a törvényt, hogy saját jogszerűségének tudatában tetszelegjen. A törvény nyomán az ember szíve csak még inkább megkeményedett. Az ember arra használta a Törvényt, hogy külsőségekben engedelmességet mutasson, belső átformálódás nélkül.

… A bűn felerősödik a törvény által …

Csak abban az összefüggésben adatott a Törvény, hogy az emberiség addigra már elvált, elfordult Istentől, már nem volt közöttük meg a bensőséges, bizalommal teljes együttlét. A Törvény önmagában, amit Isten az ember védelme céljából adott, jó. Azonban megszült egy olyan környezetet, amiben a bűn megerősíthette önmagát a látszólag törvényes távolságtartásban, amit maga a Törvény tartott fenn. Pál így fogalmazott: „Hanem a vétek, hogy véteknek tűnjék fel, a jón keresztül munkálja ki a halált, hogy a vétek a parancsolat által szerfölött vétkessé váljon.” (Róm. 7,13 Csia ford.) A bűn kárhoztató hangja felerősödik Istennek annak a Törvényében, amely folyamatosan visszaigazolja, hogy mily képtelen is az ember, hogy következetesen Isten mércéje szerint éljen.

… A Törvény fogságában …

Az óriási különbség és távolság az „ez van” és az „így kéne lennie” között nagyon kihangsúlyozódik a törvényben. Ez a folyamatos feszültség aközt, aki vagy, és akinek lenned kéne, azt eredményezi, hogy egyre tudatosabban látod, mennyire eltávolodtál. Az ember önelégültnek, bizonyíthatóan igaznak érzi magát, amikor betartja a Törvényt, vagy megbélyegzettnek és elítéltnek, amikor megszegi azt; és hát egyik helyzet sem visz egy lépéssel sem közelebb ahhoz a bensőségességhez, amire Isten vágyik velünk! Ebben a felállásban csak veszteni lehet: az ember akár betartja a törvényt, akár megszegi, tuti, hogy nem kerül közelebb Istenhez! És ezen keresztül a Törvény, habár Istentől van, és jó önmagában, rabszolgává tesz.

… A Vallás és a Törvény fogságában …

Akik nem vágynak Istennel bensőséges együttlétre, azoknak nagyon jól megfelel a törvényes felállás, hiszen ekkor nem kell Istennel személyesen, közvetlenül foglalkozniuk. Még ha áthágások is történnek, úgyis ott van az áldozatok és szertartások bőséges tárháza, melyek helyrehozzák a kapcsolatot anélkül, hogy Istennel szemtől szembe kéne állni. A Törvényből lepel lett, elválasztottság és különélés, amely nem is engedte, hogy az ember közvetlenül érintkezzen Istennel. A vallási rítusok és a törvény együtt munkálkodtak azon, hogy azért meglegyen a kapcsolatnak egy bizonyos foka, de a korábbi életközösséget soha nem hozták vissza, és így aztán, a vallás is szolgasággá vált.

… Isten célja a törvénnyel …

Isten nem hibázott, amikor a Törvényt adta, és nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Törvény magában nem fogja feloldani az elválasztottság kérdését. Tudta mindezt, és szándékosan alkotta meg a Törvényt oly módon, hogy az csak felhangosítsa és még intenzívebbé tegye az ellentétet: hogy teljesen nyilvánvalóvá váljék, hogy miről is van szó, és az is, hogy az ember képtelen magában azt feloldani. Kitervelte tehát a szembenállásnak ezt a légkörét, ami már a csúcspont felé vitt. „Így tehát a törvény szent, és a parancsolat szent, igazságos és jó.” (Róm. 7,13 Csia ford.) Ebben a szövegösszefüggésben, Isten céljait szolgálta. A szövegösszefüggés nélkül viszont a parancsolatok egy ember-csinálta ördögi koholmánnyá válnak, és az elnyomást szolgálják.

A Törvény keretei között, Isten és ember soha nem találkozott szemtől szembe. A Istennel való közvetlen érintkezés helyett a Törvény egy közvetítő csatornaként szolgált, amin át az ember a jó és a rossz, a helyes és a helytelen tudásának dimenziói mentén igyekezett Istennel érintkezni. A Törvény fenntartotta az elválasztottságot és távolságot Isten és ember között, és ez által elnyújtotta és felfokozta a konfliktust.

Ámbár a törvény nem azért adatott, hogy feloldja az elválasztottság igazi problémáját, de azért igen, hogy megmutassa azt. Ugyanis a törvény nyilvánvalóvá tett egy másik törvényt, egy másik működő törvényszerűséget is. Pál azt mondja, hogy a Törvény fényében felfedezett önmagában egy másik törvényt, egy másik erőt: „Gyönyörűségemet lelem ugyanis az Isten törvényében a belső embernek megfelelően, de tagjaimban egy másik törvényt látok, mely hadban áll értelmem törvényével, és fogollyá tesz annak a véteknek törvényébe zárva, amely tagjaimban van.” (Róm. 7,22-23 Csia ford.) A törvény alatt élő ember kulcsélménye lett, hogy működik bennünk egy, a Törvénynél még erősebb törvényszerűség vagy hatalom, amely befolyásolja az embert, és arra kényszeríti, hogy épp ellenkezőképp éljen, mint amiről tudja, hogy jó. A hústest a bűn hatása alá került, és az ember önmagában tehetetlen és gyenge volt ennek megváltoztatásához. Ezért folytatja Pál így a 24. versben: „Én nyomorult ember! Ki fog kiragadni e halálos testből? Az Istentől felkínált kegyelem a mi Urunkon, a Felkent Jézuson keresztül.”

Közeledett az idő teljessége, amikor a végső ítélet bevégeztetik, bűnön és önigazultságon egyaránt. „Mikor azonban eljött az idő teljessége, Isten elküldte a Fiát, ki asszonytól lett, törvény alá került, hogy a törvény alatt levőket kivásárolja, hogy a fiúvá fogadtatást elnyerjük.” (Gal. 4,4-5 Csia ford.)

Isten készen állt rá, hogy a bűn birodalmába lépjen: a hústest birodalmába. Kész volt arra, hogy betörjön az erős ember házába, megkötözze és tönkretegye őt. „Így oldotta meg Isten azt, amire a Mózesi Törvény képtelen volt, mivel a régi emberi természet miatt nem volt rá ereje. Isten azonban saját Fiát küldte el hozzánk, hogy általa elbánjon a bűnnel. Igen, a Fiú ugyanolyan testben élt a földön, mint amilyenben most mi élünk. Isten ezt az emberi testet, Jézus testét használta fel arra, hogy általa elítélje a bűnt” (Róm. 8,3 Egyszerű ford.) Azért jött, hogy visszavegye a teremtett embert teljes egészében, mindent, amit Ő teremtett, beleértve a testet is!

… A modernizált vallási törvények rendszere …

Annyi Ige világít rá arra, hogy Jézus Krisztusban Isten érvénytelenítette, hatálytalanította a Törvény rendszerét. Jézus Krisztusban Isten szemtől szembe személyesen találkozik velünk. Következésképp olvashatjuk azt, hogy „Most azonban a törvény nélkül lett láthatóvá nekünk az isteni igazságosság” (Róm. 3,21 Csia ford.). Minden torlasz, a törvényt is beleértve, ami Isten és ember között tornyosult, elhárult az útból Krisztusban. Ettől fogva semmi kevesebbel nem érhetjük be, semmi kevesebb nem elégít meg Isten és ember kapcsolatában, mint az eredeti, tökéletesen bensőséges, bizalommal teljes odafordulás és odaadás.

„Akkor a Törvény foglyai voltunk, most azonban felszabadultunk ebből a rabságból, mert a régi emberi természetünk meghalt. Most már új módon szolgáljuk Istent, a Szent Szellem által, nem pedig a régi, írott szabályok szerint.” (Róm 7,6 Egyszerű ford.)

Jézus Krisztusban a bűn és a halál ellenőrző felügyelete alól is felszabadultunk. „Miért? Mert a Krisztus Jézusban az Élet Szellemének törvénye felszabadított a bűn törvénye alól, amely a halálba vezet.” (Róm 8,2 Egyszerű ford.)

Az ember-koholta vallásosság azonban még mindig a törvényre épül, hogy magánál tarthassa a gyeplőt, és önmaga jogosságát igazolja. Sok tanítás és „hit” rendszer, melyek magukat kereszténynek tekintik, egyszerűen új szavakat kezdtek használni, hogy újszövetséginek hangozzanak, ám ténylegesen fenntartják a régi, és már nem is érvényesített, hatályát vesztett törvényes felállást, formarendszert.

Azért hívom ezt új parancsolat-rendszernek, mert ez megkísérli újraéleszteni a régi törvényes felállást valami olyanban, ami ma is érvényes lehet. Ebben az új törvény-rendszerben a parancsolatok és szabályok „alapelveknek”, „vezér szempontoknak” hívatnak. Az állatok feláldozása helyett a hívőtől személyes áldozatot kérnek, idő és még inkább pénz formájában, melyek Isten tetszését garantálják. Még az Istentől kapott ajándékok is olyan fényben tüntetődnek fel, mint jutalmak, melyeket annak fejében lehetnek a miénk, ha szorgalmasan követjük a nevelő-tanító elveket, melyet az új szakértői papság feltár nekünk.

Istenhez való illeszkedésünk, összhangunk és vele összeforrásunk helyett folyamatosan a jó és rossz tudatában vagyunk. Egy pillanatra sem feledkezünk meg mindarról, amit mi magunk adunk bele: hűségesen követtem a hét lépést, hogy biztos lehessek, hogy Isten akaratában vagyok? Megfelelően alkalmaztam a három pontot, hogy megkapjam, méghozzá helyesen kapjam Istentől, amit kapok?! Az, hogy Pállal együtt mondhassuk, „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem”?? (Gal 2,20 Károli) – te jó ég, mindez már csak egy misztikus paradoxonnak tűnik.

Ez az újfajta törvényes rend jelen van néhány, jól elterjedt mai vallási mozgalomban, hullámban, ám a rabszolgaság és az elválasztottság, amit ez eredményez, oly régi, mint maga a bűn. Minden, ami megtagadja az embertől a bensőséges, közvetlen és feltételek nélküli találkozást Istennel, az tagadja, amit Krisztus elért, függetlenül attól, mennyire lelki-szelleminek, kegyesnek is hangzik!

… pedig Nincs mit hozzá tenni …

Bármi, ami Isten és az ember közötti távolságérzetet támogatja, az érvénytelen, semmis, éppúgy, mint a törvény.

„Ez pedig végleges: vétkeikről és törvénytiprásaikról eltöröltem minden írást, azokra többé nem emlékezem. (Isten és ember vonatkozásában semmi nem emlékezteti Őt a bűnre.) A bűnöket oly teljes mértékben elengedték, hogy soha többé nincs szükség vétekért való áldozatra. Semmi, amit mi személyesen felajánlhatnánk, feláldozhatnánk, nem tudja még erényesebbé tenni ártatlanságunkat, erkölcsi tisztaságunkat. Testvéreim, ez azt jelenti, hogy azáltal, amit Jézus vére kifejez és képvisel, félelem nélküli, teljesen szabad bejárásunk, bizalom adta szabadságunk van a szent találkozáshoz, a Szentek Szentjéhez, bármily szégyenérzet nélkül.” (Zsid. 10,17-19 Tükör Biblia)

Istennel való közösségünkhöz az adja az egész alapot, hogy Jézus félretolt minden akadályt, lerontott, megszüntetett minden távolságot – aki az Úrhoz csatlakozik, egy szellem Vele. A megnyilvánuló Krisztus énbennem, és az Ő tökéletes munkája az emberben, nem hagy teret semmi olyan érzésnek, hogy ehhez én tehettem hozzá valamit is; csak egy elsöprő hála van bennem.

Képzeljük el, hogy egy rendkívüli művészeti gyűjtemény gondnoka, felügyelője vagyok, amelyben még egy ritka Picasso is helyet kapott. Egy nap azon kezdek morfondírozni, hogy szerintem a festményt egy kicsit elszúrta ez a Picasso, és túl élénkre sikerült az egyik virág színe. Azon nyomban festéket és ecsetet ragadok, hogy a Mesterműt gyorsan kijavítsam. Hát ez a húzásom nem fog hozzájárulni a festmény értékének növekedéséhez, inkább nagyon is attól tartok, hogy elvesz belőle. Krisztus helyreállító megváltását, mint Mesterművet, egyszerűen csak csodálnunk és élveznünk kell. Ha abban a hiszemben vagyunk, hogy mi hozzá tudunk tenni bármit is, akkor megtévesztés áldozata lettünk.

… A szabadság tökéletes törvénye …

Az új szövetség egyetlen érvényben lévő törvényről tud: A Jézus Krisztusban való Élet törvénye. Ennek semmi köze a te fáradozásaidhoz, önfegyelmedhez, vagy felajánlásaidhoz, csak ahhoz, hogy megismered igazi valódat, a te saját Életedet, Jézus Krisztusban.

Jakab a szabadság tökéletes törvényének nevezi. Szabadság törvénye - olyan ellentmondásosan hangzik. A törvényt mindig azért hozzák, hogy határt szabjon a szabadságnak, hogy korlátozza a mozgásteret, hogy felügyeljen. A szabadság törvénye azonban egészen más. Jakab az 1,23 versben azt mondja, hogy aki hallja az Igét, az olyan ember, mint aki a saját születési arcát látja meg, mint egy tükörben. Ezután Jakab azzal folytatja, hogy annak a titka, hogy eredeti valónknak, igaz önmagunknak megfelelően éljünk, az, hogy jó mélyen belenézzünk a szabadság tökéletes törvényébe… és aztán meg is maradjunk mellette. Ez a törvény azt követeli, hogy ha tényleg megismerted eredeti valós énedet, akkor ebből kiindulva már azt tehetsz, amit csak szeretnél! Isten jól tudja, hogy ha igaz önmagad vagy, abban már nincsen semmi, ami Benne visszatetszést keltene.

A Jézus Krisztusban való Élet törvénye, a szabadság tökéletes törvénye egyszerűen megállapítja: Ismerd meg önmagad és légy önmagad. Életed titka abban van, hogy Istenben, Krisztussal, teljes összeforrásban, egyek legyetek. Jézus Krisztusban Isten és ember találkozik, és eggyé válik, és az „ez van” és az „így kéne lennie” egyazonossá lesz. És ezzel minden széthúzás, minden szakadék, minden lehetséges elválasztottság megsemmisül.

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 5. fejezet: Emberi formát vett fel

2011-06-29T10:01:00.009-07:00

… Ember ilyet ki nem találhat…

Évezredeken keresztül csak pillanatképeket, apró részleteket érthettünk meg Isten gondolataiból. Az Ószövetségből ismerhetjük a sok-sok prófétát, papot és tudós embert, akik generációkon keresztül megsejtettek, megláthattak valamit Isten céljából. A legjobb tudósok vettették bele magukat az elmélyült munkába, hogy összeálljon valami kép ebből a hatalmas szőttesből. A papság odaadóan végezte a rítusok szolgálatát, egyúttal tudatában annak, hogy e szertartások folyamatos ismétlődései mind egy jövőbeli esemény felé mutatnak - és annak végső értelme épp ezeket a papi cselekedeteket fogja meghaladni, feleslegesség tenni, és így eltörölni.

Kezdett összeállni egy kép… egy valóban megrendítő kép. A megismert részleteket egybefűzve, a prófétai kijelentéseket összefonva kezdett valami kirajzolódni… mely csupán egy afféle árnyék volt. Bármily rendkívüliek voltak is az Isteni megnyilvánulások, mégis mind csupán árnyéka volt annak, amit a Teremtő szabadjára engedni készült. Megérett az idő, hogy megjelenjen a kirajzolódó árnyék mögött az igazi, valóságos tartalom, a lényeg.

Évezredek Istentől jött kijelentései és komoly tudományos munkák ellenére, ott maradt a misztérium, a titok, mit szem nem látott, fül nem hallott – olyasvalami, ami felülmúlja az emberi képzelőerőt!

Soha senki emberfiától nem jöhetett ilyen ötlet: az örökkévalóság belép az időbe; a végtelen belép a fizikai térbe. Isten emberré lesz!

Az Ige, Isten közlendője, ami igazán Istent képviseli – testté lett! Ezt ne úgy vegyük, hogy egy próbálkozásként, Isten emberi testbe, mintegy álruhába bújt. Nem, ez az örökkévalóságra szóló elköteleződés volt, melyben Isten most és mindörökké odakötötte magát az emberiséghez, az Ő örökkévaló létét egybefűzte az ember sorsával. Az elképzelhető legteljesebb értelemben emberré lett, és ember marad mindörökre.

Az egyedüli Teremtő, az igaz világosság, amely megvilágosít minden embert, Ő jött ebbe a világba. Küldetésének célja nem kevesebb volt, mint hogy összetörje a fantazmagóriát, napfényre hozva az álságos, valótlan és hamis önazonosságunkat, amit rajta kívül állva magunkénak vallottunk. Üzenete a sötétség számára tiszta volt: az idő lejárt! A sötétségnek megadatott minden lehetőség, de képtelen volt megelégíteni az embert, nem tudott életképes alternatívát biztosítani. Az isteni Megtestesülés felfedi és megmutatja, hogy igazi énünk, valódi emberi mivoltunk egyedül csak Istennel egybeforrva található meg.

Jézus elhozza a végső és teljes ítéletet, amit a törvény nem tudott nyújtani: végső ítéletet a tudatlanságon és hazugságokon, amikhez oly elkeseredetten ragaszkodott az ember. Krisztus szinte tapinthatóvá tette az Istentől való elválasztottság ürességét és értelmetlenségét.

Ezzel párhuzamosan megmutatja nekünk valós lényegünket, a létezést, az életet Őbenne. A Teremtő a teremtés részévé vált, hogy visszavegye azt a sikkasztó karmaiból. A megtestesülésben visszavonja magához teremtéseit, vissza ahhoz a jelentőségteljes és értékes léthez, amelyre teremtette. Megmutatja, valóban milyen lényegesek vagyunk, örökkévalóságbeli származásunkat, és Benne rejtett sorsunkat.

… Teljességgel Isten …

Jézus a legteljesebb és legigazabb mértékben képviseli Istent. Nem csak képviseli őt, hanem Ő maga Isten. Amit Ő mond, Isten mondja; amit Ő tesz, Isten teszi. Jézus maga mondta, „ha láttatok engem, láttátok az Atyát.” Pál a 2 Kor. 5,19-ben azt írta, hogy Isten volt a Krisztusban, amikor a világot Magával kibékítette.

Ennek a megtestesülésnek a következményei igazán mellbevágóak! Isten úgy lett emberré, hogy közben nem szűnt meg Isteni mivolta. Jézus bátran kijelenti: „Mielőtt Ábrahám volt, ÉN VAGYOK.” És ez az átalakulás, ez az újfajta létezésmód, egyáltalán nem frusztrálta Istent. Sőt, a Kol. 1:19-ben azt láthatjuk, hogy mindebben egyenesen tetszését lelte! A Kol. 2:9 megmutatja, hogy testileg Jézus Krisztus testében lakozik minden, ami az istenséget betölti; az Isteni teljesség tudott megmutatkozni Jézus testében! Az ember képes befogadni az Istent!

Isten nem tartja lealacsonyítónak, vagy nem jön zavarba az emberi testtől, hogy vágyának megfelelően, abban mutassa meg, abban fejeződjék ki Isteni mivolta. Tudja, hogy létezésünk épp hogy az Ő művészi kifejezésének a gyümölcse, lefestve bennünk Isteni valóját, Önmaga képmását. Krisztusban, az emberben, mint hasonmásban nyert legigazabb és legpontosabb képet Isten valója. „Jézus - Isten személyének ragyogóan fényes és hibátlan kisugárzása. Láthatóvá teszi Isten dicsőséges elhatározását, és Isten lényének teljes képét emberi formában mutatja meg.” (Zsidók 1,3) Jézus nem azért jött, hogy egy újabb homályos és nehezen kivehető képet mutasson – hanem, hogy egy teljes és napfénytiszta látást adjon Apánkról, és magunkról, mint az Ő képmásáról. Bármi lett légyen is az Ige, míg a megtestesülés előtt Istenben volt, az most emberi formában van. Nem veszített személyéből vagy kifejezőkészségéből azáltal, hogy emberré lett. Ő még mindig az örökkévaló Ige, jelen van Istennel, arccal Isten felé fordulva, Isten tükörképe, aki maga Isten… és ember. Hogy emberként létezzen, ez volt a terve a kezdetektől fogva.

Azt mondhatjuk tehát, hogy Krisztusban Isten önmaga korlátlan kifejeződését nyerte, és ezzel egyben megmutatta, hogy milyen Ő valójában. Jézus: kinyilatkoztatás Isten igazi valójáról és természetéről. A szertartásokkal, törvényekkel és ítéletekkel a háttérben, melyek annyi téves elképzelést eredményeztek Isten karakterével kapcsolatban, most személyesen jelenik meg, hogy tisztázzon minden félreértést. Nem bosszúálló – kész rá, hogy a minket illető jogos büntetést magára vegye helyettünk. Nem bántódik meg egykönnyen, sőt, a vele szembeni ellenségeskedésünk legcsúcsán, kész bennünket Önmagához békíteni, még amikor halottak voltunk vétkeink és bűneink miatt.

Sokszor írják le hangzatos szavakkal úgy Istent, mint mindenütt jelenlévő, mindentudó és mindenható. Igen ám, de Krisztus Jézusban emberré lévén, egy-egy konkrét földrajzi helyre korlátozza le önmagát; azt is olvassuk, hogy nőtt tudásban és bölcsességben, és hazájában nem tudott sok csodát tenni a hitetlenségük miatt. Annak ellenére tehát, hogy Jézus nem volt többé mindenütt jelenlévő, mindentudó és mindenható, Isten mégis a maga teljességében volt Krisztusban. Miért? Mert Isten mivoltának a szeretet a lényege, és az emberi létezés semmi formában nem egy alacsonyabb rendű kifejeződése az Ő szeretetének és életének.

Teljességében megnyilvánult Krisztusban az isteni élet, és mindezidáig kifejezi Önmagát, bármi korlát nélkül Jézus Krisztusban, az emberben. Emberi mivoltunk semmiképp sem gátja, hogy Isten teljességében és szabadon megmutathassa Önmagát. Nem frusztrációt jelentesz Isten számára, hanem egy lehetőséget, amelyben élhet.

Jézus nem azért jött, hogy megváltoztassa Isten szívét és gondolatait az emberiséggel kapcsolatban. Azért jött, hogy felfedje a már befejezetett igazságot, Istenről és mirólunk, és ezzel igazzá váljunk általa – valóban önmagunk.

„[Isten,] aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak megjelenésén keresztül, ki örömüzenetén át hatálytalanná tette a halált, s megvilágította az életet és a romolhatatlanságot.” (2Tim1,9-10, Csia ford.)

Isten szíve és felőlünk való elhatározása megvolt, mielőtt az idő lett. A kegyelmet adta nekünk – Önmagát adta nekünk, mielőtt megszülettünk volna, mielőtt bármit tehettünk volna azért, hogy ezt kiérdemeljük (vagy épp ellenkezőleg). Még mielőtt bármi esélyt kaptunk volna arra, hogy jó benyomást tegyünk rá, vagy kiábrándítsuk Őt magunk felől, már teljesen odavolt értünk: odavolta a hasonmásért, a képmásért, amellyel megbélyegzett minket. Az Ő szemszögéből nézve, megtaláltattunk, mielőtt elvesztünk volna – Övé voltunk Krisztusban, mielőtt elvesztett Ádámban. Kegyelmet kaptunk, még a bűnbeesés előtt. Csupán az idő teljességére várt, amikor napfényre jöhet – amikor láthatóvá teheti, ami mindig is megvolt: Jézus Krisztusban a mi megmenekülésünk.

… Teljességgel ember …

Isten a lehető legteljesebb értelemben emberré lett – olyan mértékben magához ölelte az emberiséget a megtestesülésnek ebben az aktusában, hogy az Ő személyében az egész emberiség képviseltette magát. Amilyen mértékben Ő emberré lett, olyan mértékben valóságos a mi számunkra ez a megmenekülés. Ott voltunk: az Ő életében, a halálában, a feltámadásában és a mennybe menetelében. Magára vette az emberiséget, Magába foglalta, olyan erősen, hogy Isten úgy tekintett az Ő minden cselekedetére, mint az emberiség cselekedetére. Az eredményeket úgy vette, hogy ezt az emberiség tette le az asztalra. Sokkal egyetemesebben, maradéktalanul és igazabban képviseli az embert, mint bárki más ember.

A születésed nem érte Istent meglepetésként! Nem akkor hallott először rólad, amikor megjelentél a föld színén. Ismert téged, mielőtt megszülettél volna. Bensőségesen ismerte, miként vagy összerakva, és egyedileg kiválasztott téged, mielőtt az idő lett.

Amit tudott rólad a megszületésed előtt, máig ahhoz tartja magát azt illetően, hogy ki is vagy te. A sikereid és kudarcaid nem változtattak egy fikarcnyit sem a véleményéről terólad. A szeretet mindig a legjobbat hiszi; mindig remél; sosem fogy ki a türelme, és a szeretet soha alább nem hagy!

Tudja, hogy mi az igazság tefelőled. Az Ef.1,13 így írja le ezt az üzenetet: „az igazság szava – megmenekülésetek örömüzenete”. Ez az örömüzenet arról a valóságról, amit Isten tett érted, és amit Jézus tett a te érdekedben: visszavette, kiváltotta a te eredeti rajzolatodat, fizimiskádat.

Gyakran olvashatunk, legfőképp teológiai jellegű könyvekben, az emberi természetről. (Itt érdemes megjegyezni, hogy ez a kifejezés szinte alig van jelen az Írásokban.) Úgyhogy egy kicsit utánanéztem, mit is ért a legtöbb teológus az „ember természetén.” Ez pedig: az igazság, a valóság az ember felől!

Milyen egyszerű és nagyszerű meghatározás – csak az a baj, hogy sokan az emberről szóló igazságot és valóságot Ádám bűnbeesésében keresik. Pedig egy kicsit még előbb kell kezdenünk, hogy felfedezzük a Teremtés könyve 1,26-ot: az emberről szóló igazság és valóság az Istenből indult ki. Az Ő természetéből fakadt a mi természetünk. Az ő valóságából indult ki a lényeg, amelyből teremtődtünk!

Annak a kulcsa, hogy megérthessük az Isten-és-ember-a-Krisztus-egy-személyében misztériumot, az, hogy belássuk: pontosan e célból teremtette az ember, hogy egybe legyünk forrva Istennel. Ebben az Isteni A-tervben nem kerül konfliktusba az ember természete és Isten természete.

Az emberiség, mint elképzelés, Isten fejéből pattant ki. Úgyhogy amikor Isten emberré lett, ez az eredeti, hamisítatlan ember volt, aki Jézus személyében testet öltött: a tökéletes ember. Amit Isten mindig is igazságként tudott az emberiség felől, az most hirtelen berobbant a történelem színpadára. „Az igazi világosság, mely minden embert megvilágít, érkezőben volt már a világba.” (Ján. 1,9 Csia ford.) Ő az a világosság, amely napfényre hozza az igazságot az egész emberiséget illetően, és minden egyes emberre egyedileg nézve. A kijelentés, amit hoz: „kegyelemmel és igazsággal teli.”

A tény, hogy Isten emberré tudott válni, az eredetileg tökéletes teremtmény tervéről tesz bizonyságot. Amikor a kezdetben Isten megformálta az embert, mondván: „legyen a mi képmásunkra, hozzánk hasonlóvá”, akkor nem egy magához képest alacsonyabb rendű teremtményt értett alatta, hanem szó szerint azt, amit mondott: az Ő hasonmását, tükörképét, lényegét tekintve és megtestesülve. Jézusban arra ismerünk, aki csontunkból való csont és testünkből való test. Ez a hasonlatosság az alapja egy olyan bensőségességnek, melyben nincs szégyellnivaló és nincsenek torlaszok az egység útjában.

… maradt az A-terv…

Ádám és Éva történet szokták úgy előadni, mint az első isteni kísérlet, hogy Isten az emberrel kapcsolatot tartson fenn. Amelyben a sajnálatos bűnbeesés Istent arra kényszerítette, hogy valami mást találjon ki. Hát ez így nem igaz.

A testet öltés szüksége nem érte Istent váratlanul – már tervbe vette mindezt, a bűnbeesés előtt. A megtestesülés – az esemény, amikor Isten emberi formát vett fel, emberré vált – az eredeti terv része volt. Nem a bűnbeesés tette szükségessé a megváltást – a megváltás már tervben volt a bűnbeesés előtt.

Szó sincs arról, hogy valahogy csak kibírta, hogy 33 évig ember legyen, aztán legnagyobb megkönnyebbülésére, ismét Isten lehetett! A 1Tim2,5-6a a feltámadás és mennybemenetel után íródott, ám azt mondja, hogy Jézus Krisztus még mindig ember: „Mert egy az Isten! Egy a közbenjáró is Isten és emberek között a Felkent Jézus. Egy ember, ki magát mindenekért odaadta…” A megtestesülés állandó. Úgy összekötötte Önmagát az emberiséggel, hogy attól többé el nem válik. A mi létezésünkhöz kötötte magát; elkötelezte Magát a mi sorsunkkal. A feltámadás bizonyíték arra, hogy az Isten-ember egybeforrás nem egy időleges esemény, hanem egy örökké tartó, összetörhetetlen egység.

Isten az emberiségbe beleadott mindent, amije van, mindent, ami Ő maga. Nincs más befektetése, nincs más hobbija, nincs más elfoglaltsága, mint te! Hisz benned és tökéletesen elkötelezett irántad. „Mily drágák irántam való szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma…” (Zsolt. 139,17)

… Ő Az egész emberiség …

Az autentikus, avagy eredeti szó azt jelenti, hogy az első, a kezdeti, az ősi. Az emberről való igazság, az autentikus igazság terólad, a te eredetedben keresendő. Ádám bűnbeesésénél van egy nagyobb hivatkozási alap, egy meghatározási pont az emberre. Isten egyenként és személy szerint ismert bennünket, már a világ bűnbeesése előtt. Az autentikus, eredeti szó ellentéte: kölcsönzött vagy hamis. Ádám egy hamis, minden jóváhagyást nélkülöző önazonosságot választott, de attól még az eredeti valóság, amelyből az ember jött, megőrizve maradt Krisztusban.

Épp olyan biztosan, mint hogy Ádám az egész emberiséget képviselte, és ezzel magával rántotta az engedetlenség tettében, épp így az emberiség ugyanezen tömege benne foglaltatott Krisztus ki nem érdemelt ajándékában (Róm. 5,12-21). Krisztust az utolsó Ádámnak nevezik – ez nem csak az Ő rendkívüli egyediségére utal, de arra a tényre is, hogy végérvényesen véget vetett a régi ádámi fajnak, amit a bűn, és az abból következő bűntudat és ítélet határozott meg. Az Ő halálában annak a fajnak minden egyes tagja meghalt, és az Ő feltámadásában az emberiség – mi mindannyian – helyreálltunk szeplőtelenségben; visszaállított ártatlanságunk állapotába Isten előtt.

Ő nem csak az utolsó Ádám, de egyben Isten autentikus, eredeti elgondolása az emberről – az ember, mint eredeti. Az Efézus 4. fejezete (??) úgy hivatkozik rá, hogy ő a tökéletes ember. Azért jött, hogy leleplezze előttünk Isten elgondolását az emberről, hogy visszaállítsa az embert arra formára és hasonlatosságra, amiért eltervezett bennünket; hogy felébressze Isten bennünk szunnyadó DNS-ét, amely eddig rejtve volt, mintegy halottnak tűnő mag formájában, minden emberben; hogy emlékeztesse az emberiséget, hogy tartozunk valakihez, hogy ott is van a tulajdonosunk képmása, rápecsételve létezésünkre.

Krisztusban Isten, már elnézést a kifejezésért, de belecsapott a lecsóba: keresztülvitte a mindent eldöntő cselekedetet, hogy helyreállítson és visszahozzon téged abba az állapotba, ami az Ő fejében van, mindig is. Krisztus felfedi, hogy Isten hozott egy döntést tefelőled, ez pedig az, hogy egybeforraszt téged Önmagával. Nem arról van szó, hogy Isten szép lassan eldöntögeti magában, az emberiséget vagy téged egyedileg illetően, hogyan is legyen, amint megfigyeli a választásaidat és a tetteidet. Nem és nem! Már akkor lerendezte ezt önmagával, mielőtt megteremtett téged, és már akkor eldöntött lett, hogy szeplőtelen leszel Előtte, teljesen átitatva az Ő szeretetével. Jézus Krisztus köztudottá teszi, hogy döntött Isten tefelőled: Isten hisz benned!

… Ő Személyes …

Ez nem egy személytelen és általános filozófia – ez az Ige olyannyira személyes, mint egy tükör. A tükörben önmagadat látod. Jakab azt írta, hogy ha bárki hallja ezt az Igét, akkor abban meglátja születéskori, eredeti arcát, mint egy tükörben. Amikor Isten emberré lett, nem csak az emberiséget ölelte Önmagához, de téged is személyesen. Azt szeretné, ha felfedeznéd önmagad Őbenne.

Ég és föld a különbség egy kirakat és egy tükör között. A kirakat csupán a lehetőségeket villantja fel: hogy mid lehetne, mit vehetnél meg, mit is birtokolhatnál. A tükör a valóságot mutatja: ami van. Jézus annyival több, mint egy erkölcsi példakép, akit érdemes követni, annyival több, mint egy kirakat, amely mutogatja, mi minden lehetnénk. Ő a jelen valóságát mutatja a mivoltunkat illetően.

„Mi pedig mindannyian fedetlen arccal szemléljük (Isten Igéjében) mintegy tükörben az Úr dicsőségét, és így fokozatosan mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.” (2Kor 3:18 Bővített fordítás)

Jézus a tükör, mely leleplezi igazi arcunkat. Megmutatja, hogy Isten nem tévedett, amikor azt mondta felőled, hogy az Ő képmása vagy. Ha meglátjuk ezt a valóságot, az megváltoztatja életünk minden területét.

Benne te is képviselve voltál. Magához ölelte emberi mivoltodat. Az Ő halála a te halálod volt; a Rajta végrehajtott ítélet a rajtad végrehajtott ítélet; Az Ő feltámadása a te feltámadásod; az Ő megdicsőülése a tiéd; az Ő szeplőtelen ártatlansága a tiéd is. Az Ő hite egy ajándék feléd, hogy többé ne a saját meggyőződésed alapján kelljen élned, hanem az Isten Fiának hite alapján – élj az Ő szemszögéből kiindulva! Az Ő élete most a te életed. Nem kell többé magadat éljed, éljed Őt! (Gal. 2,20; 2Kor5,15)

A megtestesülés folytatódik: egy lehetőség vagy Isten számára, hogy tovább élhessen és mozdulhasson az Övéi között; az Ő lehetősége az igazság és kegyelem ajándékának számára, hogy látható formában folytassa; az Ő lehetősége az élet világossága számára, hogy tovább ragyogjon, az Apai kijelentés számára, hogy továbbra is meglepje az emberiséget az Ő jóságával. Tebenned arca van. Tebenned személyisége van. Jézus folytatja, és te vagy az Ő teste.

… Isten és ember eggyé lett …

Jézus az elválasztottság, megosztottság és zavarok nélküli egység Isten és ember között. Jézus teljes mértékben Istent képviseli, sőt mi több, maga Isten. Teljes mértékben az embert képviseli, sőt mi több, Ő egy ember. Az itt következőkben foglaljuk össze nagyon röviden, mit jelent egy ilyen egység:

Jézus Isten kezdeményezése, hogy kibékítse magával, és magához ölelje az emberiséget, és Jézus az ember tökéletes válasza erre a kezdeményezésre. Ő Isten ítélete, és ennek az ítéletnek az ember általi tökéletes elfogadása. Egyidőben képviseli Isten tökéletességet-követelését, és az ember tökéletes engedelmességét ezzel a követeléssel szemben – az engedelmességet a halálig is. Jézus egyszerre Isten megváltó cselekedete és az ember tökéletes hite erre, mint válasz.

Amikor Isten emberré lett Krisztusban, az Ember lett, aki mindig is Isten fejében volt az ember mivoltáról. Így tehát nem csak egyetlen embert képvisel, hanem a teljes emberiséget.

Krisztusban Isten elszámolt a régi ádámi fajjal, megbocsátván minden bűnüket. Krisztusban az emberiség levetette a régi, bűnös, ellenszegülő mivoltát, és elfogadta a szeplőtelen ártatlanságot, amit Isten kínált neki. Krisztusban Isten felemelte az emberiséget a létezés egy új fokára – jobbjára ültetve őt. Krisztusban az emberiség válaszolt erre, elfoglalta új, uralkodói helyét, fejedelemséget az élet felett.

Halála a bűnbeesett, bukott ádámi faj halála volt. Feltámadása egy új, győzelmet aratott emberiség születése. Feltámadása kiábrázolja, hogy ez az egység Isten és ember között nem csak egy időleges egyezmény, hanem állapot egy örökkévalóságra – Isten Krisztusban magához ölelte az emberiséget, hogy soha többé el ne váljanak. Ez az Isten-ember egység szembenézett a pokollal és a halállal, és sértetlenül ment át rajta.

Jézus felemeltetése a mennybe az embert állítja vissza arra a helyre és viszonyba, amit Isten a kezdetektől neki szánt. Amennyiben a megtestesülés egy olyan cselekedet volt, melyben Isten megalázta magát, emberi formát véve fel, akkor a mennybemenetel pedig egy olyan megdicsőítő cselekedet volt, melyben az embert visszaállította az őt megillető tisztességre és teljességre.

Jézus egyidőben Isten hívó szava, és az ember elfogadó válasza a meghívásra; Ő az Isteni hivogatás, és az emberi válasz; Ő az Isteni kijelentés és az ember hitválasza.

Ha így van, mi dolgunk van még? Ébredjünk fel! Porold le az álmot magadról, ami mint valóság tűnik fel, és lásd meg igazi önmagad – Isten-által-átölelt-mivoltodat.

Ébredj rá igazi valódra:

„Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek.” Zsoltár 17,15

Ébredj rá új helyzetedre, mint az igazi valóságra. Foglaljátok le a gondolataitokat ezzel az új életfelfogással; meghaltatok, az új életetek el van rejtve Krisztussal való egységben az Istennel:

„Krisztussal együtt feltámadtatok! Meggyőződéssel törekedjetek most a Krisztusban való (bent-)létetek következményére. Helyezzétek vissza magatokat (a mennyekbe) a gondolkozásotokban. Foglaljátok le a gondolataitokat a trónterem valóságával; az Ő feltámadása benneteket is együtt feltámasztott a hatalomnak ugyanarra a szintjére, és ültetett az Isten jobb kezének az erejébe. Azáltal, hogy szeretetteljesen meg vagytok ragadva ezekkel a gondolatokkal, ez meg fog őrizni benneteket attól, hogy újra elvonjon benneteket a földi világ (az érzékek uralta valóság). Az Ő halálával való egyesülésetek megtörte ezzel a világgal való összekötöttségeteket; az életetek titka most már az a tény, hogy Krisztussal együtt elmerültetek az Istenben.” (Kol. 3,1-3 Tükör ford.)

“Kelj fel, Krisztussal fel kell emelned a gondolataidat oda fel, ahol Krisztus most ül, Isten jobb keze felöl; mennyei gondolkozású legyél, ne földi, átmentél a halálon, és az életed el van rejtve most Krisztussal együtt az Istenben” (Kol. 3,1-3 Knox ford.)

Ébresztő, ébresztő – a rémálmok és ellentmondások mind csak az időleges álom részei. Örökkévaló igazságok várnak rád, hogy felfedezd őket! Ébresztő!

Ennek az Isten-ember egységnek a gyakorlati következményei egészen döbbenetesek! Azt jelenti, hogy Istennel való kapcsolatomnak az alapja nem az én engedelmességem, hanem ennek az egy embernek az engedelmessége. Azt jelenti, hogy még a „hitem” sem az enyém – a hit, amellyel Istenhez fordulok, Krisztusban ered, és benne tökéletesedik. Ő az én hitem szerzője és beteljesítője.

(ford: F.N.V.)

Képzeld el 6. fordítás alatt

2011-06-29T10:01:00.007-07:00

Képzeld el 7. fordítás alatt

2011-06-29T10:01:00.003-07:00

Képzeld el 8. fordítás alatt

2011-06-29T10:00:00.003-07:00

Képzeld el 9. fordítás alatt

2011-06-29T10:00:00.001-07:00

Képzeld el 10. fordítás alatt

2011-06-29T09:59:00.005-07:00

KÉPZELD EL 11. fejezet: Szembesítve

2011-06-29T09:59:00.003-07:00

Jézus Krisztusban mi emberek azzal szembesülünk, mennyire valóságos is a mi megváltottságunk. Jézus üzenete nem kevesebb, mint egyenesen az, hogy mi Isten szerint az ember helyzete – az igazság, ahogy Ő látja. Amit Krisztus bevégzett, az nem egy lehetséges valóság, vagy egy teológiai valóság, vagy csak egy jogilag tekinthető valóság, hanem egyszerűen: az a valóság!

Ő a végső kiábrázolása annak, hogy mi a helyzet Istennel, és egyben annak is, hogy mi az igazi helyzet az emberrel. Amit Krisztus bevégzett, az nem kevesebb, mint Isten és ember megbékéltetése. Ott voltál Krisztusban, az Ő halálában, feltámadásában és mennybemenetelében. Krisztusban szembesülsz vele, hogy tényleg megváltott vagy!

Amikor az Ige testté lett, amikor Isten emberré lett, amikor a Teremtő része lett teremtésének, akkor Isten elválaszthatatlanul odakötözte magát hozzánk. Létezésünk megváltozott ezzel a tettel! Nem gondolhatunk önmagunkra ennek az eseménynek a figyelmen kívül hagyásával, és nem gondolhatunk Istenre annak a figyelmen kívül hagyásával, hogy Isten, saját kezdeményezésére eggyé vált az emberrel.

Halála a mi halálunk volt. Bűntudatunkkal és vétkeinkkel megtörtént a legeslegvégső leszámolás: végrehajtották rajtuk az ítéletet, amikor Krisztussal együtt mi is meghaltunk. A bűn és az ember közötti összefonódás szálai elszakadtak az Ő halálában, és egy új, tiszta lap a miénk. Minden minket érő vád alól kiváltottak, minden, egyébként jogos adósságunkat az utolsó fillérig kifizették. A múlt, minden bűntudatával és tökéletlenségével, felemésztődött abban a halálban!

Krisztussal együtt mi is feltámadtunk. Helyreállítódtunk azokká a férfiakká és nőkké, akiket Teremtőnk a kezdet kezdetén eltervezett – tiszta és szeplőtelen társaivá, akiket Ő szült. Szabadok vagyunk arra, hogy önmagunk legyünk, összeütközések és ellentmondások nélkül! Az Ő feltámadásában helyreállított bennünket is, és belehelyezett az Isteni valóságba – a világosság birodalmába. Maga az idő is részévé vált a megváltásnak, mivel Isten és ember szemtől szembe találkozott, együtt van a feltámadott Jézus Krisztusban. Ő már mindörökké a jelen – ez az én létezésem új valósága is.

Nem csak az Ő halálában és feltámadásában váltunk eggyé Istennel, de vele együtt felemeltettünk a mennyekbe. A mennybemenetel az ember dicsőséges felemeltetése arra a helyre és viszonyba, melyet Ő készített el nekünk – egy állandó szoros egység Istennel.

Mindez Istentől van, a mi segítségünk, sőt hozzájárulásunk nélkül vitte ezt végbe! És mindez igaz, akár annak valljuk, akár nem. Ahogy Pál fogalmaz: „Hiszen semmit sem tehetünk az igazság ellen, csak az igazságért.” (2Kor 13,8)

… Szent a béke …

Egy hajnalon arra ébredtem, hogy Isten beszél hozzám. A „versoen” kifejezés egyszerűen nem ment ki a fejemből. Ez a szó az egyik afrikai nyelven azt jelenti, „szent a béke”. Benne van, hogy kibékültünk, és megöleltük-megcsókoltuk egymást. Ezt a szót a „megbékélésre” használja a Szentírás, mégpedig mindig egy nagyon bensőséges jelentéstartalommal. Számtalan nyelvben, afrikai nyelvekben is, a megbékélés szótöve a „megcsókol”, „csókolgat”.

Azt látom tehát, hogy van az Írásokban megírt megbékélésben egy Istentől jövő csók. Te most már, mint megbékéltetett vagy, mert Isten megcsókolt téged! A 2Kor5,19 azt mondja, hogy „Isten volt a Felkentben, amikor a világot magával kibékítette.” Krisztusban, emberi testben, emberré lévén, Isten átölelte az embert tebenned – megcsókolta a létezésedet.

Jézus Krisztus teljességgel Isten és teljességgel ember. Az ő személyében, nincs semmi határvonal vagy távolság Isten és ember között. Az Ő személyében Isten és ember – egyek, megbékülve egymással. Jézus személyében ez a csók pedig oly bensőséges és oly megszakíthatatlan, hogy már nem is lehet a kettő között, Isten és ember között, különbséget tenni.

Jézus feltámadása beigazolta, hogy ez az egység, hogy Isten-és-ember: egyek, ez az Istentől jövő csók… nem csak egy bizonyos ideig eltartó dolog. Isten emberré lett Jézus Krisztusban, és Krisztus azóta is ember. A csók megszakíthatatlanul folytatódik!

Mi tehát az üzenetünk az emberek számára? Csókolj vissza! Ne csak állj ott, csodálkozva, tátott szájjal – hanem csókolj vissza! Megcsókoltak téged, kibékültetek – Isten megcsókolt.

Istennel megélt bensőséges életünk egyúttal Isten hivogatása embertársaink felé is. Habár a megbékéltetés már egy bevégzett dolog, de attól még folyamatosan tart. Jézusban azt láthatjuk, hogy Isten folyamatos átöleli, karjaiban tartja az emberiséget. Jézus az emberiség folyamatos csókolgatása Istentől – csókolj hát vissza!

… Hit és döntés …

Ha így igaz, egyáltalán van valami jelentősége, hogy mi mit hiszünk?! Feltétlenül! A hit hozza működésbe az igazság hasznát, a nyereséget (olvasd csak el a Zsid. 4,2-t). Teljességgel megtörténhet, hogy tudatlanságban folytatjuk az életünk, és egészen lemaradunk arról, hogy kiélveznénk, amit Isten megtett értünk. Simán előfordulhat, hogy csak magunkba kapaszkodva, önerőből éljük napjainkat, és nem vesszük tudomásul, hogy pedig elkészíttetett nekünk az Ő nyugalmának helye. Ezért újítja meg naponként az ígéretét: „Ha ma halljátok a hangomat, ne keményítsétek meg szíveiteket.”

A fontosabb kérdés, hogy hogyan ébresztgethető fel a hit, és hogyan kell az embernek erre a döntése pontra eljutnia.

Az Ef. 1,13 úgy nevezi ezt az üzenetet, „az igazságnak szava, megmenekülésetek örömüzenete”. Az örömüzenet, először is és mindenek előtt egy kiáltvány arról, hogy mi Isten szemszögéből az igazság. Azt hirdetjük ki, hogy miről győzköd Isten bennünket. Az örömüzenetben szembesülsz vele, hogy Jézus Krisztusban tényleg megváltott vagy.

A Róm. 1,17 megmutatja, hogy az evangéliumban „Isten igazságosságáról hull le a lepel, s ezt az igazságosságot a hit a hitnek adja tudtul.” Isten hite adja tudtul a mi hitünknek. Érdemes megnézni, hogyan fogalmazza ezt a Tükör Biblia:

„Az Örömüzenet titka ez: Isten Krisztusban mindent helyreállított; Isten igazságosságából az következik, hogy ami megtörtént Krisztusban, velünk történt. Az Ő hite gyújtja fel a mi hitünket, hitből hitbe. Isten teljes meggyőződéssel van az emberiség felől, és most bennünket győzköd, hogy higgyünk abban, amit Ő tud mirólunk. A próféták előre írtak erről az igaz és egyenes életről, amely a hiten alapszik és nem emberi teljesítményen.”

Az ő hite feléleszti, tűzbe hozza és táplálja a mi hitünket! Ezért mondhatta Pál: „Élek. De többé nem én, hanem a Felkent él bennem. Amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiába vetett hitben élem.” (Gal 2.20.). A hit nem olyasvalami, amit mi magunkban fakasztunk. Az Örömüzenetben benne foglaltatik az Isten hite, az, amiben Ő hisz. Az Ő hitét elfogadhatjuk, vagy elvethetjük magunktól. De érvénytelenné lehetetlen azt tenni, és nem is cserélhető ki emberi vélekedéssel, a saját magunk meggyőzésével.

Amikor elénk tárják, hogy mit tett Isten az emberrel és az emberért Jézus Krisztusban, az nem teszi feleslegessé a hitet, sőt, a hit egészen szükségessé válik. Amikor megismerjük Isten véleményét mirólunk, és hogy ez milyen szöges ellentétben áll saját tapasztalatainkkal, akkor e kettő éles konfliktusba kerül: az Isteni valóságot szeretnénk-e megélni, vagy benne maradunk saját nézeteink kuszaságában és csapdáiban.

Azt is tudjuk, hogy amikor valaki hallja az Igét, akkor meglátja eredeti, születéskori arcát (Jak. 1,23). Amint megtudjuk az igazságot magunkról, már nem vethetjük azt el anélkül, hogy saját létezésünket tagadnánk meg.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy még az effajta döntés sem egy gépies képlet, amely rákényszeríthető valakire. A döntés alapja, hogy Isten már döntött felőlünk, méghozzá értünk. Kiválasztott bennünket, és Krisztusban félreérthetetlenül és kétségkívül kimutatta, hogy pontosan mit választott: hogy eggyé lesz veled, hogy kibékül veled, és te az Ő társa leszel.

Ő döntött úgy, hogy eltörölje a tartozásainkat és a vádat ellenünk. Az Ő döntése volt, hogy halálában benne legyünk mi is, és hogy az Ő feltámadásában szeplőtelenül és ártatlanul álljunk elő. Az Ő szilárd elhatározása volt, hogy vele együtt mi is feltámadjunk, felemeltessünk, és vele együtt foglaljunk helyet mi is a mennyekben. Mi mást tehetnénk ezek után, mint hogy mellé állunk, amikor megértjük, mit döntött mifelőlünk?!

Az, hogy Isten hogyan választott, tisztán meglátszik a mindent eldöntő tettében Jézus Krisztussal. Azt választotta, hogy odaadja Önmagát miértünk, hogy megfüröszti és tetőtől talpig elárasztja az emberiséget szeretetével. Azzal, hogy emberré lett, világossá tette, hogy az akarata és célja nem más, mint egybeforrni az emberrel. Hát ennek a döntésnek a talaján hozhatjuk meg a mi magunk döntését, Érte.

… Valakit Krisztushoz vezetni …

Mit jelent, hogy bemutatjuk valakinek Krisztust? Soha nem született volna meg bennünk a vágy, hogy utazzunk, szolgáljunk, elmondjuk ezt az örömhírt, ha csak arról lett volna szó, hogy van egy véleményünk, vagy valamilyen érzelemdús vallási élményünk. De szemtanúi lenni annak, hogy emberek élő közösségbe lépnek Krisztussal azáltal, hogy hallják ezt az evangéliumot – ennél nagyobb kiváltságot el nem lehet képzelni. Istenről beszélni nem a legvonzóbb dolog számunkra… de hagyni Istent, hogy rajtunk keresztül Önmagához vonzzon egy embert, az egy semmi mással fel nem érő élmény.

Itt van tehát néhány részlet, ami tudatosult bennem, és talán a te segítségedre is lehet, amikor bemutatod Jézust az embereknek:

1. Istenünk mindig kezdeményez.

Annyira örülök, hogy nem egy olyan Istennel van dolgunk, aki távoli és mogorva, aki folyton csak gyanakvással figyeli gondolatainkat és mozdulatainkat, hogy értékelhesse, érdemes vagy-e rá, hogy találkozz Vele. Nem! Istenünk – az Isten, akit Jézus Krisztuson keresztül megismerhettünk – maga kezdeményezte, hogy találkozzunk. Kezdeményezése nem csak abból állt, hogy megtette az első lépést. Végig ment egy hosszú úton, hogy végérvényesen kibékítsen kettőnket egymással, hogy Magához békítsen bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy minden, ami ennek útjában állt Isten és ember között, minden elesés, ellenszegülés, minden vétek – leszámolt mindennel.

Vagyis, amikor valakinek bemutatjuk Krisztust, akkor először is, nem az áll a középpontban, hogy az embernek mit kell tennie, mondania, imádkoznia, vagy éreznie, hanem minden arra épül, hogy mit tett Isten!

2. Istenünk közel van.

Semmi nincs vonzóbb annál, mint ha tudjuk, hogy Isten személyesen jelen van. Mennyivel könnyebb úgy beszélni az emberekkel, hogy tudjuk, hogy Akiről éppen beszélünk, az ad nekik életet, leheletet és mindent! A karjaiban tartja őket akkor is, ha nincs tudomásuk Őróla. Testük minden sejtje, minden kis atom bennük, Általa és Érte van (1Kor 8,6; Kol 1,16-17; Zsid.1,3).

Nem csoda hát, hogy amikor Pál hitetlen pogányokhoz szól az Apostolok cselekedetei 17. fejezetben, még mielőtt azok bármit válaszolhatnának és elfogadhatnák üzenetét, már azt mondja nekik: „hiszen egyikünktől sincs messze az Isten. Hiszen benne élünk, mozgunk és vagyunk. (…) Az ő leszármazottjai vagyunk”!!

„A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel!” (Filippi 4,5)

Jézus Krisztusban Isten megmutatta, milyen tökéletes egységre gondolt Ő Önmaga és az ember között a kezdetektől fogva. Ebben a szövetségben egyáltalán nincs semmiféle távolságtartás ember és Isten között. Az örömüzenetet prédikálva megadjuk az embereknek, hogy ráeszméljenek milyen közel van, mennyire szorosan velük van Isten. Ha ezt tudjuk: ez a hit. A hit az, ha tudjuk, mit tud Isten.

3. Szellemi találkozás.

Amikor valakinek bemutatjuk Krisztust, az először is nem egy fizikai, érzelmi vagy intellektuális ismertetés, hanem egy szellemi találkozás a szellemi valósággal. Igaz, a találkozás hatással lesz az érzelmeidre, a gondolkodásodra, és még a fizikai létezésedre is, mégis, a forrása szellemi.

Emlékezz csak: Isten van, mielőtt az idő és a tér meglett. Ahogy korábban már megláttuk, Ő tartja fenn az egész teremtett világot, ugyanakkor soha ne engedjük meg magunknak, hogy úgy gondolkodjunk Istenről, mint Aki leredukálható csupán fizikai megértésre, vagy akit pusztán fizikai kifejezésekkel leírhatunk. Más szavakkal, habár Ő tölti be az egész teremtettséget, ám a teremtettség nem tudja befogadni vagy lekorlátozni Őt.

Mindezt azért mondom, mert sokszor csak annyit értünk az alatt, hogy valakinek bemutatjuk Krisztust, hogy látható dolgokon keresztül írjuk le őt. Isten személye és a szellemi világ, amelyben ő munkálkodik, az egy olyan valóság, amelynek lényege végtelenül befoghatatlanabb, mint a láthatók. Ezért van például, hogy Jézus néhány mondata szinte érthetetlen számunkra, ha a mi tér-és-idő valóságunkhoz kötjük. Mondta például, hogy „Mielőtt Ábrahám volt, ÉN VAGYOK.” A mi lineáris idő-felfogásunkban, ez nyelvtanilag hibás, vagy értelmezhetetlen. Máskor azt mondta. „Azon a napon tudni fogjátok, hogy Én Apámban vagyok, ti Énbennem, és Én tibennetek.” Ha a mi ismert három dimenziónkban próbáljuk ezt értelmezni, nem megy. Három személy, mind ugyanazt a fizikai teret kitöltve, benne a másikban, és ugyanakkor magába is foglalva a többit… hát ennek nincs semmi értelme… legalábbis fizikai értelemben.

Amikor az örömüzenetet hirdetjük, biztosak lehetünk benne, hogy az emberi logikánál sokkal bölcsebb, és a csodálatos jeleknél sokkal misztikusabb dolog történik közben a hallgatókban. Tényleg minden okunk megvan rá, hogy arra számítsunk, Isten akkor és ott megnyilvánul, megnyilatkozik, megmutatja Önmagát. Bízzunk abban, hogy Szellemi találkozás jön létre, mely mind az öt érzékszervünket meghaladja; vegyük nyugodtan tekintetbe, hogy Isten az Ő Lelkén keresztül megmutatja, „amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett” (1Kor 2,9).

Mit segít meglátnunk egy ilyen Szellemi találkozás? „Mi pedig az Istenből jövő Szellemet kaptuk, hogy megláthassuk, megérthessük, és megbecsüljük az ajándékokat és áldásokat, melyeket oly túláradóan és bőkezűen nekünk adott.” (1Kor 2,12)

Egy alkalommal Pál így emlékezett mindarra, amivel Jézus megbízta őt: „küldelek, hogy szemüket megnyisd, hogy sötétségből a világosságra térítsd őket; Sátán fennhatósága alól Istenhez, hogy a belém vetett hit által elvehessék vétkeik bocsánatát és örökrészt a megszenteltek között.” (ApCsel 26,18)

Mi mást jelenthetne, ha egy ember elfogadja Krisztust, mint hogy a szeme megnyílik, és a sötétségből a világossághoz fordul?! Szemük megnyílásával pedig megértik és elfogadják, ami gazdag ajándékot már rég megkaptak.

4. Találkozz önmagaddal

Amikor Jézussal találkozunk, azzal találkozunk, Aki eltervezett, elkészített, kiválasztott bennünket, és Aki nagyon mélyen ismer minket. Bizonyára sokat kell Őróla tanulnunk, de Ő mindent tud rólunk… és nagy része annak, amit Őróla megtanulhatunk, az épp abban található, amit Ő tud mirólunk. Jézus mindig úgy mutatkozik, mint Valakinek a visszatükrözése; nem, mint valaki egyedüli, önmagában álló (2Kor 3,18). Úgy mutatkozik meg, mint igaz életed elrejtett titka (Kol 3,3-4). Úgyhogy amikor igazán találkozol Krisztussal, akkor először találkozol igazán önmagaddal! És egyben találkoztál Terveződdel és Tökéletesítőddel.

Mindennek az a gyakorlati következménye, hogy amikor valakivel Krisztusról beszélgetek, akkor nincs ellentmondásban az, amit arról mondok, hogy ki Krisztus, és az, amit arról mondok, hogy őket Krisztus kikké tette. Jakab azt mondja, hogy ha valaki is hallja ezt az igét, olyan lesz ő, mint amikor az ember egy tükörben meglátja születéskori, eredeti arcát (Jak. 1,23).

Ezt a találkozást írja le oly csodálatosan a Zsolt. 17,15: „Én pedig meglátom orcádat, mint igaz ember, öröm tölt el, ha meglátlak, amikor fölébredek.” Felismerni, hogy Jézus Krisztus Úr, lehetetlen anélkül, hogy azt is észre vegyük, hogy ott van rajtunk az Ő hasonlatossága, ott van bennünk az Ő képmása. Hozzá tartozol, hiszen Ő készített el téged… és Ő is váltott meg! Ébredj rá, hogy Ki ő valójában; ébredj rá az Ő hasonlatosságára tebenned!

Te magad is Isten ajándéka vagy… akit neked akar adni! Bontsd ki hát ezt az ajándékot, fedezd fel saját mivoltodat, fogadd el önmagad, és örülj neki, hogy valaki ilyen figyelmes volt veled.

Szóval mi is történik, ha valaki elfogadja Krisztust?

Krisztus elfogadásának az alapja az, hogy Ő már elfogadott, átölelt és megbékélt veled! Az Írások megmutatják, hogy a kegyelmet és a megváltást az előtt kaptuk, mielőtt az idő meglett (2Tim 1,9)! Te magad is benne foglaltattál Krisztus életében, halálában és feltámadásában – el ne felejtsd, ez azelőtt történt, hogy megszülettél volna. Úgyhogy bizonyos értelemben nem is változott semmi – csak éppen felébredtünk, ráébredtünk az Isteni valóságra, igaz helyzetünkre.

A másik oldalról viszont tényleg minden megváltozott, hiszen amikor Krisztussal találkozunk, először nyílik meg a szemünk. A sötétség illúziói és elnyomása már nem tartanak a markukban. Isten valóságának lehetőség nyílik, hogy megmutatkozzon, kifejeződjön a te életeden keresztül is! Kezded úgy ismerni önmagad, ahogyan mindig is ismertek. Mint egy magocska, amely kicsírázott és kihajtott, termést hozva a saját fajtája szerint… Isten DNS-e aktiválódik, hogy teremni kezdjen az Isten-szerinti élet, amit Isten mindig tudott, hogy benned megvan.

Az ajándék, amit oly bőkezűen adott, most először végre megbecsült lesz; örülsz neki és használod. Az ideig-óráig tartó illúziók helyét örökkévaló igazságok kezdik átvenni. Élet, a nagybetűs valódi, a hamisítatlan töri át a magunkra erőltetett elgondolások és vélemények kemény talaját. Ez az élet spontán, üde, új, de mégis a legősibb; az élet, amelyet Isten eltervezett és megőrzött számodra, már a megszületésed előtt.

… Új perspektíva - Az Emmausi úton

(Lukács 24) …

Néhány nappal Jézus keresztre feszítése után, két tanítvány útra kelt, hogy elmenjenek egy Emmaus nevű faluba. Élénken bennük éltek az elmúlt napok eseményei, és csak arról beszélgettek egyfolytában, ami történt. Ám az események valódi értelmét nem látták – az igazságot a legritkábban találjuk a felszínen, ha csak azt nézzük, ahogy a dolgok feltűnnek.

Egy harmadik utazó szegődött melléjük – maga Jézus – de nem ismerték fel őt. Jézus pedig nem fedte fel nekik Magát, és nem is a saját véleményével kezdte velük a beszélgetést. Ő az igazi beszélgetést szerette, nem az egyoldalú kioktatást.

Ezt írja a 17. vers: „[Jézus] így szólt hozzájuk: ’Miről beszélgettek egymással útközben?’ Erre azok szomorúan, sötét arccal megálltak.”

Jézus e kérdését Kleofás válaszolta meg, és a tényeket tekintve kimerítő leírást adott a történtekről. De azt is láthatjuk, hogy saját szemszögük félrevezette őket az események következményeit illetően: hiszen szomorúak, levertek voltak. Jézus is ugyanezeket az eseményeket nézi, de teljesen más nézőpontból. A hit emel bennünket olyan látószögbe, ahonnan Isten szemszögének megfelelően láthatunk.

A 25-27. versekben a történet így folytatódik: „Erre Jézus azt mondta nekik: ’Milyen bolondok vagytok, és milyen nehezen hiszitek el mindazt, amit a próféták megmondtak! Hát nem ezeket kellett szenvednie a Felkentnek, és azután bemennie dicsőségébe?’ Azután elkezdte Mózesnél és az összes többi prófétáknál, és elmagyarázta nekik azt, ami az összes iratokban felőle írva van.”

Nagy jelentősége van, hogy ezen a ponton Jézus továbbra sem akarja egyszerűen felfedni Magát nekik. Ehelyett azt tartja fontosnak, hogy a tanítványok értsék meg az Írásokat… mégpedig igen mélyen! Az út hét mérföldön át tartott, úgyhogy bőven maradt alkalmuk jól átbeszélni mindent. A tapasztalat, a megértés, és a mélybe látás úgy tűnik, egyértelműen Isten módszerei között ott vannak abban a folyamatban, hogy valóban találkozzunk Vele – ezek mind hozzá tartoznak ahhoz az élményhez, amit Krisztus jelent. Ha Jézus csak egyszerűen az elején elárulta volna, hogy ki Ő, és nem vált volna igazán részévé egy jó beszélgetésnek, és nem tolmácsolta volna az Ige igaz értelmét nekik, és nem ajándékozta volna meg őket mindezeken keresztül egy teljesen új látásmóddal, akkor Krisztussal történt élményük talán felszínesebb maradt volna, mert nem a teljes lényüket hatotta volna át.

A 28-31. versben ezt olvashatjuk: „Közben elérkeztek ahhoz a faluhoz, ahová indultak, Jézus pedig úgy tett, mintha tovább akarna menni.”

Oly fontos megértsük, mi is történik itt. Jézus nem igyekszik velük „sikeresen lezárni az ügyletet.” Nem próbálja őket döntésre kényszeríteni. Oly hosszú szolgálat és oly sok tanítás után, nem úgy zárja a tevékenységét, hogy felhívást intézzen hozzájuk, befogadják-e vagy tagadják, amit mondott nekik.

Jézus pontosan tudta, hogy már mindent megadott nekik, hogy a lehető legmélyebben megismerjék az igazságot. A döntési pontban egyáltalán nem akarta kényszeríteni őket.

„ De a tanítványok erősen kérlelték: ’Maradj velünk, hiszen mindjárt este van, és vége a napnak!’ Erre Jézus bement a faluba, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ültek, megfogta a kenyeret, hálát adott érte, megtörte, és odaadta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték Jézust, de ő eltűnt előlük” (29-32. vers).

Mondjuk úgy el az evangéliumot, hogy a hallgatók erősen kérleljenek, hogy maradjunk. A világért se használjuk a legújabb ügynöki húzásokat, hogy mesterségesen valami választ csaljunk ki. Az igazság Igéje magában rejti az Isten hitét is. Az égvilágon minden megvan benne, hogy a megfelelő választ gerjessze fel.

Ha így mondjuk el az örömhírt, anélkül, hogy mesterséges választ csalogatnánk elő, az egyáltalán nem azt jelenti, hogy a válasz nem sürgető, sőt! Ha az igazság napfényre kerül, anélkül, hogy bármi feltétel kapcsolódna hozzá, ez azt mutatja, hogy a választás még világosabb: szorosan öleld magadhoz az igazságot, vagy élj megtévesztés és zűrzavar alatt. Mint már említettük, ha egyszer már megismertük az igazságot önmagunkról, akkor nem mondhatunk annak ellent anélkül, hogy saját létezésünket tagadnánk le.

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 12. fejezet: Isten megtestesülése folytatódik

2011-06-29T09:59:00.001-07:00

„Mindenkor hálát adok Istennek értetek az Istennek ama kegyelméért, amelyet a Felkent Jézusban adott nektek, mert Benne mindenben meggazdagodtatok, minden elképzelhető kiteljesedésében az igének, és amit tudni és megérteni lehet, és képesek vagytok arról teljességében tanúbizonyságot is tenni. Annyira megáldott, hogy ezáltal Isten minden kétséget kizáróan megerősítette, hogy Krisztus bennetek van: ti magatokban hordjátok a bizonyítékot, hogy Ő él! Nem vagytok híjával semmilyen ajándékának – mindenre felépített benneteket. Minden okotok megvan rá, hogy arra számítsatok, hogy Urunk Jézus Krisztus megjelenik rajtatok keresztül! Ő meg is erősíti feddhetetlenségeteket, és minden vád nélkül álltok Urunknak, a Felkent Jézusnak napjára.” (1Kor 1,4-8 Andre Rabe ford.)

Az 5. versben az „ige” valamint a „tudás, megértés” helyén az eredetiben e két szó áll: „logos” és „gnosis”. Ez ugyanaz a logos, melyről János írt, a logos mely kezdetben Istennel volt, a logos, mely testté lett Jézus Krisztus személyében – ez ugyanaz a logos, amellyel Isten most: bennünket meggazdagított! Azaz meggazdagított bennünket teljesen – Önmagával. Nem csak egy darabkát, egy részletét kaptuk, hanem minden, ami megvan Benne, belétek helyezte. Ugyanaz a logos, ami Krisztusban testté lett, most testté lett benned! A Kol. 2,3 „a Benne elrejtett minden bölcsesség és ismeret összes kincséről” beszél. Ha megvan benned Ő – minden bölcsesség és ismeret birtokában vagy.

Ez a bővölködés, ez a felbecsülhetetlen kincs nem azért van, hogy csendben, láthatatlanul és háborítatlanul szunnyadjon benned. Minden okunk megvan rá, hogy arra számítsunk, hogy Urunk Jézus Krisztus megjelenik rajtunk keresztül. Oly teljességében és tisztán kifejeződve, mint maga a logos, mely letétben bennünk megvan. Isten arra számít, hogy DNS-e, melyből formálódtál, az Ő Isten-szerinti életét hozza benned és általad. Isten semmi okot nem lát rá, hogy ne Életének azt a megnyilvánulását várja benned, mint Jézusban. Nem vagy híjával semmilyen ajándékának – mindenre felépített téged. Minden okod megvan rá, hogy azt várd, hogy Urunk Jézus Krisztus megnyilvánul rajtad keresztül.

Az Apostolok cselekedeteinek első mondata annyira megnyitja az ember szemét. Lukács azt írja, „minden, amit Jézus kezdetben tett és tanított”. Jézus elkezdett valamit, ami most bennünk folytatódik! Az ApCsel 3. fejezetében arról a történetről olvasunk, amelyben Péter és János az anyja méhétől fogva béna emberrel találkozik, útban a Templom felé. Ez nem sokkal Krisztus mennybemenetele után történt, úgyhogy akár azt is gondolhatnánk, Péter majd azt mondja, „Kedves barátom, tényleg nagyon sajnálom, de már lemaradtál Jézusról. Bárcsak még velünk lenne, akkor talán tudnánk neked nyújtani valamit.” De nem is adja Péter azt a nagyon lelki választ, hogy „Ne nézz ránk – nézz Jézusra!” Nem! Péter azt mondja: „Nézz csak ide, és figyelj ránk!” –és azzal folytatja, hogy meggyógyítja ezt az embert!

Péter és János megértette, hogy amit Jézus elkezdett, az nem ért véget az Ő mennybemenetelével. Megértették, hogy ugyanaz a Logos, ugyanaz a személy, aki megmutatkozott Jézusban, az most őbennük volt otthon. Megértették, hogy Isten testet öltése folytatódik; hogy Isten egybeforrasztotta Magát az emberrel, hogy az Ő gondolatai és személye megmutatkozik, kifejeződésre jut mindazokban, akik elfogadják ezt a szövetséget, amelyet Jézus Krisztusban elhozott.

… Fedezd fel a kincset …

Pál „cserépedényekben lévő kincsről” beszél. (2Kor 4,7). Egy másik levélben pedig arról, hogy „míly gazdag dicsőségű a tőle adandó örökrész a szentek között” (Ef. 1,18). Jézus ugyanerről a kincsről beszélt, amikor ezt mondta: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet” (Mt. 13,44).

Isten mindenét, amije van, mindent, Aki Ő, az emberiségbe fektette. Az Ő kincse, a Tőle jövő örökség nincs sehol másutt, mint az emberiségben. A Teremtő képmása, hasonlatossága bennünk, ez ad értéket minden embernek. A Példabeszédekben Istennek a föld teremtése előtt meglévő bölcsességéről van szó. Ez ugyanaz a bölcsesség, amelyről János írt akkor, amikor azt mondta, hogy Krisztus személyében az Ige testté lett. A Példabeszédek ezt írja erről a Bölcsességről: „Én már mellette [az ÚR mellett] voltam, mint kézműves, és gyönyörűsége voltam minden nap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberek fiaiban.” (Péld. 8,31-31)

Isten mindig az ember fiaiban lelte gyönyörűségét és örömét! Ha Isten öröksége az emberben van, ha az emberiségben valami olyan kincset látott meg, amelyért a legdrágább árat volt kész megfizetni, akkor mi sem találhatunk értékesebbet, drágább kincset máshol, mint ahol Ő találta. A legnagyobb gyönyörűség, öröm és kincs ott van elrejtve abban, akivel legközelebb találkozol!

Ez az ismeret, mely Pálban azt ihlette, hogy amikor Isten úgy találta helyesnek, hogy az Isten Fiút benne, Pálban mutassa meg, akkor ő onnantól azonnal Krisztust akarta hirdetni minden nemzet között (Gal. 1,16). „…[A titok], mely mióta korok és nemzedékek vannak, el volt rejtve, most azonban láthatóvá lett az Isten szentjei számára. Isten úgy akarta, hogy mindenki, nem csak zsidók, megismerjék ezt a gazdag és dicsőséges titkot kívül-belül; minden nemzet, társadalmi vagy vallási háttértől függetlenül. Ez a titok pedig maga Krisztus, hogy Ő bennetek lakik. Ez a ti reménységetek arra nézve, hogy részt vehettek Isten dicsőségében. Ilyen egyszerű.” (Kol 1,26-27)

Hogy Pál felismerte Krisztust: Isten ősi, megtestesült tervrajzát az emberről, Isten képmását és hasonlatosságát hús-vér alakban… ez volt az, ami Pált arra késztette, hogy már minden kényszer nélkül, fáradhatatlanul csak arra tanítson minden embert, hogy Krisztus Jézus mindenki tökéletességének forrása. Annyira szeretem, ahogy a Tükör Bibliában áll: „Ez a misztérium örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de most világosan kiteljesedett a mi helyreállított ártatlanságunkban Őelőtte. (Mint ahogy Isten tud minden ásványi kincsről, melyeket a földben rejtett el nekünk, így) most örömmel várja, hogy felderül a titok annak a kincsnek a végső gazdagságáról is, mely minden népben ott van, ami pedig: Krisztus tibennetek! Azzal, hogy megmutatkozik, hogy Ő bennetek lakik, ezzel valóra válik az álma felőletek. Ez mondanivalónk lényege és magva; ezért ébresztgetjük minden ember gondolkodását, tanítunk minden embert, hogy teljesen megnyíljon szívük szeme, hogy az egész emberiséget tökéletesen, (hibátlanul, a teljességet elérve) állíthassuk elő Krisztusban. Ezért fáradozom én is vég nélkül, és küzdök az ő ereje által, amely hatalmasan működik bennem.” (Kol. 1,26-29)

Azt hiszem, Pál egész ars poeticája ott van egyetlen versben, az Ef. 3,9-ben:

„hogy minden embernek megmutassuk, mit jelent részestársnak lenni a misztériumban, amely az idők kezdete óta rejtve volt Istenben, aki mindeneket megteremtett Jézus Krisztuson keresztül.” Amit Pál meglátott, arra késztette, hogy mutassa meg azt minden embernek; hogy fáradságot nem ismerve segítsen mindenkinek meglátni, hogy Krisztus bennük lakik, és hogy az emberek meglássák: önmagukat Krisztusban.

… egy Örökkévalóságra szól az örökség …

Örökségünk leírhatatlanul nagyobb, mint hogy időnként kapnánk egy kis prémiumot a munkánkért Istentől! A mi örökségünk pontosan ugyanaz, mint Isten öröksége: a kincs, ami az emberiségben van. Nagyon arra szeretnélek bíztatni, hogy vágj bele, találj rá erre a kincsre az emberekben körülötted, és a föld másik oldalán is. Nehogy azt hidd, hogy egy meghatározott munkaköri leíráshoz tarthatod az életed; nehogy azt hidd, hogy csak bizonyos felismert kegyelmi ajándékokhoz és konkrét isteni elhívásokhoz ragaszkodva érdemes élned.

Az óriási kincs megtalálásában az egyik legnagyobb öröm maga a folyamat, az utazás, kilépvén életed jól ismert, még kényelmes kereteiből. El nem tudom mondani, hányféleképpen meggazdagodtunk azokon a barátainkon keresztül, akikre közel és távol rátaláltunk. Vannak köztük honfitársaink, de a felismert érték nagyon távoli tájakra is elvitt bennünket. Wales, India, Lengyelország, Magyarország, Franciaország, Dél-Afrika, Zimbabwe – mindenütt Krisztus várt ránk, hogy meglássuk Őt az Ő népében.

„Kérd tőlem, és neked adom örökségül a népeket, birtokul a földkerekséget.” (Zsolt. 2,8). Ott van az Isten által elrejtett kincs mindannyiunk számára, minden nemzet között. Az életed hatása az Ő szemszögéből nézve feltartóztathatatlanul messzebb ér, mint ahol épp vagy. Nem más, mint az egész földkerekség a te örökséged! Egyszer, amikor Teréz Anyát megkérdezték, miért a legeslegszegényebbeket szolgálja, válaszában többek között azt mondta, „hogy meglássam Krisztust a legnyomorúságosabb maszk mögött!”

Azt is megértettem, hogy nem lesz soha megfelelő az idő vagy a helyzet arra, hogy tanítványokká tegyünk minden népet. Maguk a körülményeid soha nem fognak úgy alakulni, hogy ihletet adjanak, hogy az összes nemzetek között hirdesd az evangéliumot – csak ha meglátod a kincset, csak a cserépedényekbe zárt kincset meglátva lesz belső késztetésed, hogy valóban menjél. Még egy, a szokásos nyolc órás munkahelyen dolgozó férfi voltam, amikor elhatároztam, hogy nem fogom kivárni, míg megfelelőnek tűnik az idő, hogy elinduljak a világba. Hanem egyszerűen, menni fogok minden adandó alkalommal. Már abban az évben számos országba eljutottunk, és micsoda öröm volt!

Dávid a legihletettebb zsoltárait abban az időszakban írta, amikor életét mentette egy király elől, akinek eltökélt elhatározása volt, hogy megöli őt. Pál legörömtelibb levele a börtönben íródott, a halálbüntetésre várva.

Azt lásd, amit Isten lát, és aztán tedd azt, amit Isten tesz. Isten a végletekig szeret, és elmegy bármeddig, hogy kimutassa szeretetét. Semmi szükség rá, hogy az Úrtól egy különleges elhívásra várj, hogy az örömüzenetet elvidd minden néphez. Már réges-rég kinyilvánította, hogy mi az Ő akarata, amikor így szólt: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet… és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Máté 28)

Abból, hogy „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön”, az következik, hogy „menjetek el ezért.” Használd mindazt, ami a tiéd; add tovább mindazt, amit kaptál. Jézus velünk van, bennünk van, mögöttünk áll, és szeretné megmutatni Önmagát – vállalj hát fel olyan helyzeteket, amelyben az Ő természetfeletti életére és hatalmára van szükség!

(ford: F.N.V.)

Kalandok 3.3 fordítás alatt

2011-06-29T09:56:00.001-07:00

Kalandok 3.2 fordítás alatt

2011-06-29T09:55:00.005-07:00

Kalandok 3.1 fordítás alatt

2011-06-29T09:55:00.003-07:00

Kalandok 2.4 fordítás alatt

2011-06-29T09:55:00.001-07:00

Kalandok 2.3 fordítás alatt

2011-06-29T09:54:00.004-07:00

Kalandok 2.2 fordítás alatt

2011-06-29T09:54:00.002-07:00

Kalandok 2.1 fordítás alatt

2011-06-29T09:54:00.000-07:00

Kalandok 1.7 fordítás alatt

2011-06-29T09:53:00.003-07:00

Kalandok 1.6 fordítás alatt

2011-06-29T09:53:00.001-07:00

Kalandok 1.5 fordítás alatt

2011-06-29T09:50:00.001-07:00

Kalandok 1.4 fordítás alatt

2011-06-29T09:49:00.000-07:00

Kalandok 1.3 Lásd meg, és légy: önmagad

2011-05-31T08:38:00.000-07:00

Azt pedig tudjuk, hogy amikor Krisztus tisztán megmutatkozik, akkor meglátjuk őt, és meglátván őt, olyan leszünk, mint Krisztus.

Semmi más nem hat annyira változtató erővel az életünkre, mint ahogyan hallunk, és amit hajlandók vagyunk meglátni. Amit hallunk, az meghatározza, hogy milyen szemüveggel nézünk; és végül azzá leszünk, amire a tekintetünket szegezzük. Ha az igazságra szegezzük a tekintetünket, az igazság bennünket igazzá tesz.

„Az, ami kezdettől fogva volt, aminek fül- és szemtanúi voltunk, amit szemléltünk és kezünk kitapogatott az élet Igéjéből” (1János 1,1).

Úgy tűnik, Isten tapintható jelenlétének megélése azzal kezdődik, hogy minek vagyunk fültanúi. Van ebben egy természetes fejlődési folyamat, ahogy a hallásból látás, majd meglátás és megtapintás lesz.

Aminek fültanúi vagyunk

Az Ige, amiről itt János beszél, nem egy a legutóbbi divatos „kinyilatkoztatások” közül, hanem az, ami kezdettől fogva van. Krisztusban Isten a kezdetektől fogva megőrizte legeslegeredetibb elgondolását. Már a kezdettől fogva és mindig úgy volt, hogy az Ige testté lesz. Ez az Ige nem ragadható meg könyvekben – még szent könyvekben sem. Pál ezzel kapcsolatban így fogalmazott: „„Természetesen sok bölcsességünk van, melyet megoszthatunk veletek, miután megvetettétek a lábatokat a szilárd szellemi talajon, de ez nem a népszerű bölcsesség, nem jól menő szakértők divatos bölcsessége, ami egy év múlva már el is avult. Isten bölcsessége olyan misztérium, amely az Ő céljainak legbensőit fedi fel. Nem fogjátok azt a felszínen megtalálni. Nem a legújabb üzenet, sőt inkább a legrégebbi: amit Isten - hamarabb, mint hogy egyáltalán megjelentünk volna a színen –elhatározott: amin át kihozza belőlünk az Ő legjavát.” (1Kor 2,6-7 Az Üzenet )

Egyetértesz-e, hogy az Ige, ami kezdetben már volt, ami Isten felé fordult és Istennél volt, és ha Isten volt az Ige… az nem egy könyv, hanem egy személy? Az igazságok, amit az Írások tartalmaznak, Az Igazság fele mutatnak, ami egy személy, nem egy könyv! Jézus idejében nagyon sokan voltak, akik nagyra becsülték az Írásokat, és mégis egyáltalán nem jutott el hozzájuk a benne lévő üzenet. Jézus kora vallási tanítóinak mondta: „Folyamatosan a Bibliát bújjátok, mert úgy vélitek, ott megtaláljátok az örök életeteket. A fától nem látjátok az erdőt. Éppen ezek az írások semmi másról nem szólnak, mint rólam! És íme itt vagyok, itt állok előttetek, és nem akarjátok elfogadni tőlem az életet, amiről azt mondjátok, vágytok rá.” (János 5,39-40 Az Üzenet) És szintén: „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (János 5,39-40 Új ford.)

Hányszor történik meg, hogy meghallgatunk egy üzenetet, számtalan igei utalással alátámasztva, receptekkel és alapelvekkel megspékelve; csak egyetlen dolog hiányzik belőlük: a Krisztus, aki tebenned van. Krisztus mind a mai napig, nem csak doktrínákban, tanításokban - bármily sokat is mondanak azok - hanem egy személyben akar kifejezésre jutni: tebenned.

Ez az Ige eredeti; megvolt mindig, nem a múlt héten fedezték fel. Ez az Ige örökkévaló, nem csak egy időszakra szól. Még mielőtt a világ és az idő meglett, ahogy azt mi értjük, Isten már elhatározásra jutott felőlünk: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt.” (Efézus 1,4 Új Ford.) Még mielőtt bármit tettünk volna, ami akár jó benyomást tesz rá, akár kiábrándítja őt, Ő már ismert bennünket, minket választott, és egészen különleges módon meghatározta önazonosságunkat Krisztusban. Krisztus azért jött, hogy megmutassa, mit is látott Isten bennünk a kezdet kezdetén, amiért úgymond annyira érdekeljük Őt. Mielőtt Ádámban elvesztünk volna, meg kellett, hogy legyünk… megvoltunk, Krisztusban!

Hogyan hallgatjuk

Jézus ezt mondta: „Vigyázzatok tehát, hogyan hallgatjátok! Mert akinek van, annak adatik, de akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolja, hogy az övé.” (Lukács 8,18 Új ford.) Tudunk úgy hallgatni, amelytől hallatlanul meggazdagodunk, és úgy is, ami megrabol bennünket.

A fenti kijelentés előtt Jézus elmondta a magvető példázatát, hogy lefesse, mennyire különböző módokon tudunk hallgatni. Azt mondja az Igéről, az olyan, mint egy mag… mag, melyet különbözőképp fogadhatunk, és ebből következően nagyon eltérő lehet, hogy milyen mértékű termékenységet tapasztalunk. Azt gondoltam, hogy a korábban felvázolt lépcsőfokokat - hallás, nézés, szemügyre vétel, megtapintás – érdemes összevetni a magvető példázatával.

Amikor a magvető kimegy vetni, a magok egy csoportja csak kihullik az útszélre: ebből aztán nem lesz termés. Ez engem a figyelmetlen, nemtörődöm hallgatásra emlékeztet. Az út széle se nem kész, se nem fogékony a magra. Úgy mondanám, ez az ember igazán még soha nem hallotta meg az üzenetet.

Aztán van a mag, ami a kövek közé esik. Van a kövek között termőtalaj is; így a mag kihajt, de mivel mélyre nem tud gyökerezni a többi kő miatt, idővel kiszárad. Gyakran, a jó hír evangéliumát izgatottan meghallva, az ember első reakciója: hű, mit kell tennem? Hogyan alkalmazzam? Már az első hallás után hajlamosak vagyunk, hogy felforgassunk mindent körülöttünk a jó hírünkkel. Igen ám, de életbevágóan fontos lenne, hogy olyan odaadóan hallgassuk, hogy hallgatásunk azt is kezdje megváltoztatni, ahogyan nézünk, amit látunk. E nélkül, a lázas izgalom rövid életű lehet, mert amint „meglátsz” valami ellentmondást, az egész élmény ellankad. Ez az ember már hall, de nem hallott eleget ahhoz, hogy másképp is kezdjen látni.

A példákban megvan egy fokozatossága annak, mennyire intenzíven hall az illető, és ebből fakadóan a megtermő gyümölcs bősége is egyre gyarapszik. A következő lépcsőfok szerint az ember hall, és bizonyos mélységekig elhatolhatnak a szavak, megváltoztatván már a látást is. Így aztán a mag kihajt, és elkezd teremni. Ám ha megengedjük, hogy más magvak, más szavak is uralomra jussanak az életünkben, akkor még nem az Igéé az utolsó szó, még nem beszélhetünk arról, hogy kizárólagos figyelmet szentelnénk neki. Mi következik ebből? Nem vagyunk olyan termékenyek, mint lehetnénk.

„Akiknél pedig a jó földbe esett, azok igaz és jó szívvel hallgatják az igét, meg is tartják, és termést hoznak állhatatossággal.” (Lukács 8,15 Új ford.) Ez egy olyan ember, aki meghallgatja, és magáévá teszi a hallottakat. Az ilyen figyelem a teljes szívet ejti rabul. Tedd magadévá ezt az igét olyannyira, hogy már azt veszed észre, elválaszthatatlanul megragadott téged. A földnek nem kell buzdítania a magot, hogy hajrá, növekedj. A mag magától is szárba akar szökkenni, és önszántából is növekszik. A földnek nincs is egyéb dolga, mint hogy ő legyen a környezet, ahol a mag ott maradhat. Jézus ezt mondta egyszer: „ha bennem maradtok, és szavam megmarad bennetek, akkor sok gyümölcsöt termetek”. Megmaradni nem túl nehéz. A kifejezés színezete inkább a békés megnyugvásra, mint lázas tevékenységre utal.

Amit láttunk és igen jól megszemléltünk

Ahogy halljuk az igét, ahogy átadjuk a fülünket, a figyelmünket, egyre inkább látni kezdünk. „Amit a saját szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk”. Itt János két különböző szóval fejezi ki, hogy nézett.

Az egyik szó a ’horaο’, mely Strong meghatározása szerint: megfelelő alapossággal ránéz, mondhatjuk úgy is: megbámul; tisztán felméri; időt szán rá.

Második szavunk a „theaomai”, és ez az elsőnek egy alaposabb, erőteljesebb változata, ahol a jelentés: az alapige időben elnyújtott változata, nagyon közelről néz, hogy fel is fogja, meg is értse.

Itt is elég egyértelműen kitűnik a fokozatosság elve. Addig nézd, amíg már nem csak a nyilvánvalóig látsz. Nézz túl a felszínen, mígnem az ige valódi értelme rabul nem ejti a figyelmedet. És akkor ne hagyd abba az összpontosított, figyelmes szemlélődést – meg fogod látni, hogy az ige egyszer csak tapintható valósággá válik.

Nincs módszer, technika, vagy eljárás, ami jobban át tudná formálni az életünket, mint hogy egyszerűen: komolyan szemlélni kezdjük, és jól szemügyre vesszük ezt a misztériumot, meglátva benne születéskori, eredeti arcunkat, teljesen átadva magunkat az élménynek. Ezt most még pontosabban szeretném megfogalmazni. Amikor azt mondom, megváltozol, ezt nem úgy értem, hogy valami olyanná válsz, ami nem vagy. Ez az átváltozás arról szól, hogy visszatérsz az eredetihez.

"Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, mint egy TÜKÖRBEN, ELVÁLTOZTUNK az Ő hasonlatosságára, dicsőségről dicsőségre." (2 Kor. 3:18 Tükör Biblia)

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, s még nem vált láthatóvá, hogy mikké leszünk. Tudjuk, hogy ha láthatóvá válik, hasonlókká leszünk hozzá, mert úgy fogjuk őt látni, ahogyan van…” (1János 3,2-3 Csia)

Látod, mennyire összefügg az „átváltozás” és a „látás”? Amint láthatóvá válik számunkra, hogy Isten valójában milyennek lát minket, akik eredetileg voltunk és vagyunk, a szívünk megtelik izgalommal, és spontán reakciónk rajongás lesz a látottakért – hadd lássak többet; had nézzem meg még mélyebben, had csodáljam Őt hosszasan. Odaadó csodálatunk aztán felébreszti bennünk a megfelelő választ erre a megtapasztalásra.

Az ige cselekvői, nem csak hallgatói

„Mert az, aki az Igének hallgatója és nem megtevője, olyan emberhez hasonlít, aki megnézte természetes arcát a tükörben, szóval megvizsgálta magát, de ahogy eljött onnan, elfelejtette, milyen volt. Ám, aki beletekintett a szabadság bevégezett törvényébe, és meg is maradt mellette, aki nemcsak feledékeny hallgató, hanem tettnek cselekvője, az boldog, amikor cselekedhet.” (Jakab 1,23-25 Csia)

Kifejezésünk, a „cselekvő” sokkal gazdagabb, mint az a magyar szövegből kiderül. Ugyanabból a szóból ered, mint a „poéta”, avagy „költő”. ’Poietes’: előadóművész, elsősorban poéta: cselekvő, költő.

Ennek a szónak az íze és értelme, hogy inspirált, ihletett, szenvedélyes megnyilatkozást fejez ki. Ha ez az ige megnyilvánul és megvalósul valódi értelmében, akkor bizonyára nem a „szabad és nem szabad” témára számíthatunk; hiszen az ige szerint a valódi arcodat fogod meglátni, mint egy tükörben. A titka, hogy „poétáivá” legyünk az igének; hogy először is valóban „lássunk”. Aki figyelmesen szemügyre veszi, és le nem veszi róla a szemét az Igéről, mint tükörről, annak bensőjéből, megtapasztalásából fakadni fognak az ihletett, szenvedélyes megnyilatkozások.

Ennek fényében Jakab 1,25 versét így fordítom:

Kezdj el nézni, és abba ne hagyd,

lásd a tökéletes, teljes és örökkévaló szabadságot.

Nyisd ki a füled, és nagyon figyelj oda,

addig hallgass, míg szinte kirobban belőled

mint egy költemény, a tettvágy.

Add át magad a figyelmes hallgatásnak,

hogy felébredjen benned a költő;

engedd, hogy amit látsz, felébressze benned a művészt.

És ekkor kezdj el cselekedni;

cselekedj annak teljes meggyőződésében, amit láttál és hallottál,

és túláradó örömmel fogod gyönyörűségedet lelni benne,

és minden megerősít abban, hogy ez: jó.

(ford: F.N.V.)

Kalandok 1.2. Kimeríthetetlen

2011-05-31T08:30:00.000-07:00

… És az a kérésem Isten felé, hogy mindkét lábatokkal a szeretetben meggyökerezve, az összes többi Jézus-követővel együtt ti is képesek legyetek befogadni Krisztus csordultig túláradó szeretetét. Nyújtsátok ki kezetek, és éljétek át elképesztően nagyvonalú szélességét! Tegyétek próbára, hogy vajon meddig tart szeretete hosszúsága? Vizsgáljátok behatóan mélységét! Emelkedjetek annak magasságaiba! Éljétek meg az élettel betelt életet, mely Isten hiánytalan és túlcsorduló teljességében kerek és sértetlen.

Nem túlzás!

Sába királynőhöz eljutott Salamon hírneve. A Salamon bölcsességéről és gazdagságáról szóló történetek oly lenyűgözők voltak, hogy a királynő biztos volt benne: ezek csak túlzások! Elhatározta hát, hogy saját szemével győződik meg az igazságról. Itt a történet egy részlete:

„Sába királynője hallott Salamonról, és hogy a király személyét az ÚR nevével hozzák összefüggésbe. Több se kellett neki, eljött, hogy kemény kérdésekkel Salamon hírnevét próbára tegye. Meglehetősen pazar és látványos módon vonult be Jeruzsálembe: tevéi roskadásig rakva drága fűszerekkel, mérhetetlen sok arany és megfizethetetlen drágakövek. Eljött hát Salamonhoz, és beszélt neki mindazokról a dolgokról, amik a szívének fontosak: egészen megnyílt előtte. Salamon pedig megválaszolta minden keresztkérdését: semmi nem hozta zavarba. Amikor Sába királynője maga is megtapasztalta Salamon bölcsességét, saját szemével meglátta a palotát, amit épített, az ételkölteményeket, amit felszolgáltak, az udvari főemberek lenyűgöző hadát, a kifogástalan öltözetű felszolgálókat, a pompás terítékeket, és az Úr Templomának lépcsőinél a gondosan kidolgozott Istentiszteletet, melynél semmi áldozat nem volt túl drága, egyszerűen elállt a lélegzete. Így szólt a királyhoz: Minden igaz, az utolsó szóig! A tökéletes csiszoltságodtól és bölcsségedtől hangzatos hírneved, mely egészen az én távoli országomig eljutott, mind beigazolódott. Nem hittem volna el, ha nem látom a saját szememmel: de nem volt benne semmi túlzás! Micsoda bölcsesség és választékos kifinomultság – nagyobb gazdagságod, mint valaha is elképzeltem! (1 Királyok 10,1-7, Az Üzenet)

Jézus így idézte fel ezt a történetet: „Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, mert ő eljött a föld végső határairól, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét; ámde itt nagyobb van Salamonnál!” (Máté 12,42). Ha Salamon gazdagságát és bölcsességét lehetetlen volt kimerítően leírni, vagy eltúlozni – mennyivel inkább kizárt, hogy eltúlozzuk, ami Krisztusban a miénk. Nem tudjuk túlbecsülni az Ő személyét, és amit tett a mi érdekünkben.

Amit Isten közölt velünk Krisztusban, az nem csak egy további részlet, valami adalék volt. Nem! Krisztus a bevégzett és utolsó szava az Igének. Isten gondolatvilága annak felbecsülhetetlen teljességében nyilvánult meg, amikor az Ige testté lett.

Már túl sokat láttam olyan – egyébként jóhiszemű – hívőket, akik folyamatosan egy új kijelentésre, egy új irányzatra, egy új próféciára várnak; akiket össze-vissza vet a „kinyilatkoztatásnak” minden egyes szele. Ám amit Krisztusban megtalálunk, az nem valami divatos mai dolog, épp ellenkezőleg: Isten gondolatvilágának ősi, eredendő forrása!

Pál így fogalmazta ezt meg az első korinthusi levélben: „Természetesen sok bölcsességünk van, melyet megoszthatunk… de ez nem a népszerű bölcsesség, nem jól menő szakértők divatos bölcsessége, ami egy év múlva már el is avult… Nem a legújabb üzenet, sőt inkább a legrégebbi: amit Isten - hamarabb, mint hogy egyáltalán megjelentünk volna a színen –elhatározott: amin át kihozza belőlünk az Ő legjavát.” (1Kor 2,6-7 Az Üzenet )

Lehet, hogy mindez számunkra üdítően friss, vagy nekünk tényleg egy új meglátás, de ettől még Isten nem azon töri a fejét, hogy aznapra épp mi újat mondjon – minden, amit el akart mondani, elmondta már, napfény-tisztán és érthetően Jézus Krisztusban. Ébredjünk rá erre.

„Ha Jézus az Isten utolsó szavának leges-legvége, a fényesen zengő crescendo, akkor nem teheted meg, hogy udvariasan megszakítod ezt a beszélgetést és továbbállsz.” (Zsidók 12, 25 alapján)

„Vedd át Jézus vezetését. Ő számodra az élettel teljes élet hivatkozási pontja. A tegnapot megerősíti a ma, és a ma tükrözi a holnapot. Amit Isten Krisztusban mondott nekünk, az épp úgy helytálló ma, mint volt a prófétai múltban, vagy lesz az örökkévalóságban! (Zsidók 13:8, Tükör Biblia)

Kitört minden skatulyából

„Már nem címkézzük meg az embereket, szépen előre elkészített kis céduláinkkal. Még Jézusnál is bepróbálkoztunk ezzel, de az ő leheletére a címkéink semmivé lettek.” (2Kor5,16 Az utca nyelve)

Jézus kitört minden skatulyából… egyszer és mindenkorra. Jézus nem felelt meg a vallásos elvárásoknak… nem felel meg ma sem. Nem volt alkalmas egyik hivatalos vallási posztra sem, amit meghirdettek… de Isten magasra emelte Őt, és olyan nevet adott Neki, ami minden név felett való. Kicsit zűrösnek tűnt a háttér, amiből jött, néhányaknak már túl zűrös is ahhoz, hogy vele mutatkozzanak… és mégis, már Ábrahám előtt Ő volt, Ő van. A tekintélyét megkérdőjelezték, mert nem állt be kora egyetlen zászlaja mögé sem… de Édesapánk elismerte Őt, és ennél több elismerés neki soha nem is kellett. Nem fért bele korának vallási struktúrájába… és ma sem lakik templomokban, és mi emberek nem intézményesíthettük őt.

Ha volt valaki, akinek fel kellett volna ismernie, hogy ki is Jézus valójában: azok, akik életüket tették fel rá, hogy a próféták írásait tanulmányozzák… ám míg beszippantotta őket a múlt értelmezésének feladata, és hogy megfogalmazzák jövőbeli reménységüket, a jelenről lemaradtak: a legnagyobb eseményről, ami az orruk előtt történt.

„Folyamatosan a Bibliát bújjátok, mert úgy vélitek, ott megtaláljátok az örök életeteket. A fától nem látjátok az erdőt. Éppen ezek az írások semmi másról nem szólnak, mint rólam!” (János 5,39 Az Üzenet)

Hány drága hívő esett ebbe a csapdába ma is: azzal vannak elfoglalva, hogy megfogalmazzák és újrafogalmazzák hitvallásukat, ám jövő-várásuk – ami nem gazdagítja MAI találkozásukat Istennel – gúzsba köti őket.

Meglátni, ami a ma

Nemrég összejöttünk néhány barátunkkal. Elgondolkodtató beszélgetés alakult ki közöttünk arról, hogy a saját személyes életutunk, ahova eddig eljutottunk, mennyire befolyásolja, ahogy az evangéliumról beszélünk… vagyis ezt hittük. Teljesen természetes, hogy ha hasonló cipőben járunk valakivel, a közös nevezők csatlakozási pontok lehetnek egymáshoz. Olyan területet keresni, amiben hasonlóak vagyunk, hasznos eszköze lehet a kapcsolódásnak. Ha az életedről beszélsz, személyes utadról, jó rajta keresztül megvallani és felmutatni Isten szeretetét; soha ne becsüljük le az értékét egy-egy ilyen őszinte vallomásnak Isten kimeríthetetlen jóságáról az életünkben.

Igen, vallomásaink ragyogóan mutathatnak a lényeg felé. Az ám, de üzenetünk lényege sokkal több, mint a mi személyes élet-élményünk, több annál, mint ahogy Isten éppen személyesen velünk bánik. Végső soron üzenetünk lényege, hogy Krisztust magát bemutatjuk – vagy ha nem, akkor nincs is az üzenetünknek magva. Az evangélium több annál, mint Isten jelenlétének története az én életemben mindezidáig, vagy a te életedben mindezidáig. Isten azt szeretné, ha az Ő jelen-létének valósága annyira elborítana bennünket, az ő jelenvalósága úgy elárasszon és átjárjon mindenünket, hogy a múlt már nem is érdekes. Még a szép emlékek, Isten múltbeli jósága is ízetlenné, áporodottá és lagymataggá válhat, ha valami miatt elveszítjük ezt: annak tudatát, hogy épp most, Ő ott tükröződik bennünk.

Van az Isten-ismeretnek egy foka – Pál ezt úgy mondta, Uram Jézus Krisztus mindent átjáró ismerete és az életközösség vele – ami bármely más irányú tudásunkat, társalgásunkat, tapasztalati bölcsességünket felülírja, semmivé teszi. A tegnap, a ma, vagy a holnap: sem hozzá nem tesz, sem el nem vesz abból, aki Ő. Isten a VAGYOK, Ő van, mielőtt a világ és az idő, ahogy mi azt értjük, meglett. Nyilván használjuk az időlegeset, személyes történeteinket, hogy Krisztusról beszéljünk, de Ő mindig hatalmasabb és jobb lesz, mint ami a tér-időbe beszorítható. Ő maga az evangélium, az örömhír tárgya, így aztán az evangélium nem a róla szóló történetek csokra, hanem az evangélium: Istenünk üdvözítő hatalma.

Nézzük csak meg Jézus biztos halála előtti utolsó lejegyzett imáinak egyikét. Szavai nem nosztalgikusak, nem a múltat ecsetelik, de nem is egyszerűen a jövőbe néznek. Bizonyságtételének ereje abban rejlik, hogy a most-ról, a jelenvalóról tesz tanúságot. Halld meg kérlek, amit mond, és vedd észre, hogy Krisztus gondolatisága mennyire közvetlenül az itt-és-most-ban mozog:

„Én azt a dicsőséget, melyet nekem adtál, nekik adtam,

hogy egyek legyenek, mint mi egyek vagyunk:

én bennük, és te énbennem,

hogy ez egységük befejezett legyen,

hogy a világ felismerje, hogy te küldtél engem,

s hogy úgy szeretted őket, mint ahogy engem szerettél.

Atyám, akarom, hogy azok, akiket nekem adtál,

velem együtt ott legyenek, ahol én vagyok,

hogy szemléljék dicsőségemet,

melyet nekem adtál

hisz a világ alapítása előtt szerettél engem.”

(János 17:22-24 Csia)

Mikor János megírta levelét, amit mi János első levele címmel ismerünk, nem az elmúlt szép napokon merengett, azokon a csodálatos napokon, amikor még Krisztus ott volt testben együtt velük. Nem. Túlcsordul benne az izgalom egy olyan élmény miatt, ami most van, és ami mindenkié lehet. Ezt is ő írta: „Van sok más dolog is, amiket Jézus tett, amiket, ha egyenként megírnánk, úgy gondolom, hogy maga a világ sem tudná mind befogadni a megírt könyveket.” (János 21,25 Csia). Gondolhatnánk, hogy ezek után már csak arra teszi fel az életét, hogy mindezeket az eseményeket, tetteket lejegyezze – hiszen ezek a megtestesült Isten szavai és tettei! És mégsem ezt teszi! Meglát egy ennél is nagyobb horderejű üzenetet, amely még a történelmi tényeknél is fontosabb: a VAGYOK-kal, az élő, itt-és-most találkozást mutatja be inkább olvasó-hallgatóinak. (A VAGYOK: nem a VOLTAM VALAHA, vagy a LESZEK.) Meglátta, felfedezte Istent, aki széttöri a meghatározások korlátait, elsöpri a doktrínákat és rendszer-elveinket.

Az emberre egyetlen definíció létezik – Krisztus! „Az égvilágon minden más kiment a divatból. Kifejezéseink, mint zsidó és nem-zsidó, vallásos vagy nem vallásos, a belső kör meg a kint lévők, elmaradottak és faragatlanok, rabszolgák és szabadok - ezek már semmit nem jelentenek. Mert mostantól mindenki Krisztusban nyer meghatározást, mindenki belefoglaltatott Krisztusba.” (Kolossé 3,11 Az Üzenet)

„Ez a titok nemzedékek óta rejtve volt, most azonban láthatóvá lett. Isten azt akarta, hogy mindenki, nem csak a zsidók, megismerje e dicsőséges és gazdag titkot kívül-belül, függetlenül származásunktól vagy vallási hovatartozásunktól. A titok röviden ennyi: Krisztus benned van, így reménységgel várhatod, hogy Isten dicsőségében osztozni fogsz. Ilyen egyszerű. Ez a mi üzenetünknek a magva és lényege. Krisztust prédikáljuk, és óva intjük az embereket, hogy hozzá ne adjanak semmit ehhez az Üzenethez. A józan paraszti ész mélységes egyszerűségének szellemében tanítunk, hogy minden egyes embert érettségre hozzunk. Az érettség azt jelenti: végtelenül egyszerű. Krisztus! Se több, se kevesebb.” (Kolossé 1,26-29 Az Üzenet)

Krisztus benned van! Mi más kéne még?! Semmi az égvilágon! Amit érdemes megtenni, csak az, hogy ezt sokkal jobban értékeljük, a valóságot, Krisztust tebenned!

Nyissuk ki az ablakot

„Azt, ami kezdettől fogva volt, aminek fül- és szemtanúi voltunk, amit szemléltünk és kezünk kitapogatott az élet Igéjéből” (1János 1,1 Csia)

A hallás (vagy olvasás) csak az első lépés egy olyan megtapasztalás felé, ami sokkal grandiózusabb, minthogy szavakkal leírható volna. A szavaink segíthetnek abban, hogy a megértés felé tereljenek, ám megragadni sosem tudják magát a megtapasztalást. Had hozzak egy hasonlatot. Képzeljük el, hogy egy szobában ülünk, a levegő nyirkos és meleg, minden ablak zárva. Kellemetlen az elhasznált levegőt belélegezni is. És akkor valaki kinyitja az ablakot, és friss levegő, sőt finom üde illat áramlik be. A hűvös áramlás felüdíti a testünket, és hamarosan már el is felejtettük a korábbi áporodott állapotot. Az ablak, amit kinyitottak, egy magánál összehasonlíthatatlanul tágasabb térre nyílt ki.

Valami ilyesmit érnek el az Isten-ihlette szavak is. Egyszerűen beengedik Isten Szellemét, a szellőt, hogy fújhasson, és felüdülést hozzon. Az Isten-ihlette szavak lehetőséget teremtenek arra, hogy magával Istennel is találkozzunk. Egy ilyen találkozás? Végtelenül nagyobb, mint ami szavakkal megragadható, vagy leírható lenne. Bizony sok keresztény írás született már abból az elhatározásból, hogy megragadja ezt a finom, friss szellőt. Egyszerűen kinyithatnák az ablakot, hogy önmaguknál nagyobb valóságra mutassanak, ám inkább befogni próbálják a szelet annak a „segítségével”, hogy a meghatározásokkal a szelet megkísérlik bezárni a szobába. Igen ám, de amint az ablak bezárul, a szél már nem is szél! Az üdítő élmény, amit hozott, már csak emlék, és nem is olyan sokára a levegő ismét kezd áporodottá válni…

Gondolj erre, amikor az Igét olvasod. Amikor ezt a könyvet olvasod, akkor is erre gondolj. Szavaink maguknál sokkal hatalmasabb dolgokra utalnak. Mindennek a veleje és lényege Krisztus maga, és az a fajta közvetlen bensőségesség, ami vezérli őt, soha nem lesz megérthető csupán szavak által; csak ha a szellemed hozzásimul az Ő Szelleméhez. A szavak csupán kinyitják az ablakot, és kifele mutatnak, túl önmagukon.

Persze használni fogjuk az elménket, hogy azzal is Istent szeressük, de ne felejtsük el, hogy szeretni Őt teljes szívünkkel előtte való, mint szeretni őt teljes elménkkel. „Egész szíveddel, egész lelkeddel és egész gondolkodásoddal szeresd Istenedet, az Urat!” (Máté 22,37 Csia)

Pál mind-mélyebbre ható kinyilatkoztatásokra jutott Krisztusról

Elég nyilvánvaló, hogy Pál apostol szerelmi kapcsolata Krisztussal egész életén át egyre intenzívebbé vált. Ha abban az időrendi sorrendben olvassuk el leveleit, ahogy azok íródtak, magunk is meglátjuk, hogy kinyilatkoztatásai Krisztusról mind mélyebbre és mélyebbre hatolnak. Összpontosít, soha nem veszíti el a fonalat, sőt, egyre tisztábban és tisztábban látja, hogy mit jelent az, hogy Krisztusba minden belefoglaltatott.

Nézzük csak meg az első élményeit Jézussal, és hogy azok hogyan fejlődtek tovább. „Utazás közben történt, hogy amikor közeledett Damaszkuszhoz, a mennyből hirtelen fény villámlotta körül. Erre a földre bukott és hangot hallott, amely így szólt hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” „Ki vagy, Uram?” – kérdezte, mire ő így felet: „Én vagyok Jézus, akit üldözöl. De most már kelj fel, menj be a városba, s ott majd megmondják neked, mit kell tenned.” A vele együtt utazó férfiak némán állottak; hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. Saul felkelt a földről, ám amikor felnyitotta szemét, semmit sem látott, úgyhogy kézenfogva vezették be Damaszkuszba. Három napig nem látott, nem evett és nem ivott.” (Apcsel 9,3-9 Csia)

Egy, a korinthusi hívőknek írt levelében, Pál további betekintést nyújt ebbe az élményébe. „Mert az Isten volt az, aki azt mondta, hogy a sötétségből fény ragyogjon elő, aki szívünkben is világosságot gyújtott annak a dicsőséges felismerésnek sugároztatására, mely Istennek a Felkent orcáján megjelenő fénye.” (2Korinthus 4,6 Csia)

Ugyanúgy, ahogy a teremtésnél is Isten volt a kezdeményező, így a mi Istennel való találkozásunk is az ő kezdeményezésével indul. A nekünk kinyilatkoztatott Jézus Krisztus – ajándék Istentől. Olyan sok hangsúlyt fektettünk az emberi döntésre, hogy valaki Krisztus mellett dönt; hogy valaki hitét veti Krisztusba; hogy az ember bűnbánatot tart. Ám itt egy olyan példa áll előttünk, amikor Isten kezdeményez, hogy kinyilvánítsa önmagát az embernek, esetünkben Pálnak. Pál felelete Jézus kezdeményezésére született. Nem volt szüksége Pálnak sem tanításra, sem bűnbánatra, sem arra, hogy hogyan is kell hitre jutni, vagy hogyan hozzunk minőségi döntést. Csak a kinyilatkoztatás kellett, hogy kicsoda is Jézus valójában, csak ez kellett ahhoz, hogy a megfelelő válasz jöjjön Páltól. Ha a mi evangélium-hirdetésünk ismét Krisztusra összpontosít, ha Istenbe vetjük bizodalmunkat, hogy Ő képes megmutatni Önmagát, ahelyett, hogy emberi hitünkben bíznánk, akkor őszinte Pál-fordulásokat, megtéréseket fogunk megtapasztalni, mint Saul-Pál esetében. Megtéréseket, melyek nem népszerű keresztény formulákon alapulnak, hanem spontán és őszinte válaszok „Istennek a Felkent orcáján megjelenő fényé”-re.

A természetes következményről, hogy valaki meglátta Jézust, áthelyeződött a figyelmünk arra, hogy vajon milyen körülmények között láthatjuk meg Jézust. Pedig hát nincs semmiféle feltétel vagy körülmény, aminek megfelelhetnél annak érdekében, hogy Isten kinyilatkoztassa magát neked. Egyetlen egyszerű dolgot tehetünk: válaszolunk az Ő kezdeményezésére. „Ézsaiás merészen megszólal: ’Megtaláltak engem, akik nem kerestek. Láthatóvá tettem magamat azoknak, akik utánam nem tudakozódtak’” (Róma 10,20) „Megkereshettek, akik nem kérdeztek, megtalálhattak, akik nem kerestek. ’Itt vagyok, lássatok meg!’ mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet.” (Ézsaiás 65,1)

Isten kész arra, hogy megmutassa Önmagát még azoknak is, akik egyáltalán nem keresik őt! Emlékszem egy gyönyörű dalra, „a legritkább kincs vagy Te, mégis oly könnyű téged megtalálni”.

Pál mélyebb betekintést nyújt nekünk a Galatákhoz írt levelében: „Mikor azonban az, aki engem anyám méhétől különválasztott, és kegyelmével elhívott, helyesnek látta, hogy Fiát leleplezze bennem…” (Galata 1,15-16, Csia)

Mennyire másképp fogalmaz itt Pál, mint a mi mai „bizonyságtételeink”. Nem azt mondja: „Amikor döntöttem Krisztus mellett, akkor Ő…” vagy „amikor bűnbánatra jutottam, akkor Isten”. Nem, nála a sorrend ennek pont a fordítottja! Így kezdi: „amikor Isten helyesnek látta, hogy Fiát leleplezze bennem”. Isten kezdeményezésével kezdi, és Pál válasza még csak nem is úgy kerül bemutatásra, mint valami tudatos döntés – csak úgy említődik, mint valami következmény. (Óvakodjunk attól, hogy a következményt tegyük a feltétellé!)

Az evangélium az örömüzenet, hogy Isten arra a döntő cselekedetre szánta el magát, hogy Krisztusban leront minden lehetséges akadályt Önmaga és az ember között. Jézus Krisztusban sikerrel magába foglalta, magáévá tette, és magához ölelte az emberiséget. A döntésünknek ez az alapja. Ez a fajta hangsúly semmi esetre sem veszi el a hit felelősségét, sőt inkább felerősíti azt.

Ebben a könyvben is ugyanezt a hangsúlyt találod: nem különösebben emelem ki, hogy az embernek miképpen kéne reagálnia, vagy hogy miért fontos az ember közreműködése; egyszerűen azért, mert vannak ennek sokkal fontosabb igazságok is. Isten kezdeményező akciója, mit tett, mielőtt mi még a világra jöttünk volna, erre összpontosít ez a könyv. Nyilván értékes a mi válaszunk is, de tényként fogadom el, hogy ez teljesen spontán és természetes, ha Krisztus megnyilvánult! Egyáltalán nem abban bízom, hogy sikerül megfelelő módon megragadnom szavakkal egy-egy szellemi kinyilatkoztatást, hanem abban, hogy Isten meg tudja és meg akarja mutatni magát Neked. Így aztán a szavaimmal egy irányba célzok: Krisztust megmutatni, ez legyen az ablak, amely meg is nyílik. Hiszen ha valakinek azt kell magyarázzam, hogy hogyan is reagáljunk Krisztusra, akkor biztos lehetek benne, hogy ennél az embernél nincs szó arról, hogy felragyogott neki Krisztus! Csak élettelen vallások követőinek kell tanítani, hogy hogyan is viselkedjenek, ha istenükkel találkoznak. Ha Krisztus élő személyét ismerjük meg, oda nem kell művi protokoll.

Jézus Krisztus arcán a sugárzó világosság, ez volt az, ami Pált megvakította. Milyen érdekes, hogy ugyanez a Pál mondja: „ Nem a látható dolgokat tartjuk szem előtt, hanem a láthatatlanokra figyelünk. Ugyanis, ami látható, az hamar elmúlik, ami pedig láthatatlan, az örökké megmarad.” (2Kor 4,18 Egyszerű ford.)

Testi vakságának három napjában, ami Krisztussal való találkozását követte, Pál olyan mértékben kezdett tisztán látni, amit legvadabb álmában sem várt volna. Isten elkezdte felfedni tulajdon Fiát őbenne. Egy olyan valósággal szembesült saját bensőjében, melynek nagysága mindent meghaladt, amivel a külvilágban találkozott. Később így írt: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük.” (2Kor 5,16 Új ford.) Ezért mostantól fogva nem úgy gondolkodunk az emberekről, ahogyan a hitetlenek. Igaz, régen mi is úgy gondolkoztunk Krisztusról, mint a hitetlenek, de most már ez teljesen megváltozott.” (2Kor 5,16 Egyszerű ford.) A testi vakságnak ez az ideje nyilvánvalóan olyan időszakká lett, melyben a szellemi valóságot kezdte látni Istennel és az emberrel kapcsolatban. Ez a titok rejtve marad mindazok előtt, akik nem tudnak befelé nézni, és a bensőjükben elrejtett kinyilatkoztatást a felszínre hozni.

(ford: F.N.V.)

Kalandok 1.1 Származásod: Istentől

2011-05-31T08:19:00.000-07:00

Magból az erdő, avagy az élet felébreszthető!

Meg sem moccan, nem növekszik, még csak nem is lélegzik. Mégis él. Kétségkívül halottnak tűnik az aprócska dolog a tenyeremben – ám mélyen benne, titokzatos élet rejlik. Bizony, most kicsinek és élettelennek látom. Ha mégis sikerül felébreszteni, a benne most lappangó lehetőség életteli bőséget terem: mégpedig olyan mértékben, ami messze túlmutat jelenlegi dimenzióin.

Meg sem moccan. Nem növekszik, még csak nem is lélegzik. Semmi életre utaló jelet nem látok. Mégis, ebben a színleg élettelen urnában az élet egyik legnagyobb csodája szunnyad: a genetikai kód, a logika, amely képes felgerjeszteni egy majdan kirobbanó életet. Egész erdőt hordozhat ez a kis magocska. Ahogy mondani szokás, „Megszámlálhatod egy alma magjait, de vajon megszámlálhatod-e egy mag majdani almáit?” Csak annyi kell, hogy álmából felébredjen.

A magvak szunnyadó állapota más és más formát ölt. Abban is különböznek, hogy éppen mi töri meg bennük ezt a nyugalmat. Egyesek a nedvesség hatására csíráznak ki; mások fényre; megint mások egyszerre több inger együtthatására. Olvastam valahol olyan magvakról, amiket ókori egyiptomi sírokban találtak. A fáraóval együtt eltemetett gabonát találták meg évezredekkel később. Amikor elültettek a magokból, azok kicsíráztak! A sírba rejtett halál nem tudta legyőzni a magvakba rejtett életet!

Az ember Istentől származik. Még ha szunnyad is, Isten magva, ez a genetikai kódrendszer, ugyanúgy benne rejlik az emberben. Péter apostol, mint tény beszélt arról, hogy nem rothadó magból születtünk, hanem romolhatatlanból – Isten élő és örökre megmaradó beszédéből (1Pét 1,23). Romolhatatlan mag – elképesztő. Ez a mag elszakadhatott a fától, melyből származik, talán el is taposták… mégis, romolhatatlan! A logika, mely létrehozta őt, érintetlen maradt – és ezért bizonyos körülmények között kicsírázhat. Léteznek szavak, melyek megteremtik azt a szellemi környezetet, ahol az emberben rejlő szellemi mag kihajthat. A kihajtott mag pedig feltámadt életet terem. Lehet, hogy nincs is az emberben semmiféle érdeklődés Isten iránt, és évek óta a szellemi halál állapotában van. Mégis, amikor az élet szava beléhatol, a sír-halál, melyben létezett, anyaméhhé alakul át: ahol megérlelődik az Isten szerinti élet.

Szokás „Ördög fiairól”, meg „Isten fiairól” beszélni, mintha Isten és a Sátán egyenlőképp teremtők lennének. Nevetséges! Csak egy a Teremtő, egy Istene és Atyja mindeneknek (Efézus 4, 6). A megelőző fejezetben Pál így ír: „Meghajtom térdemet Urunk Jézus Krisztus Atyja előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön”. Az egyetlen, amit a Sátán valaha is megszült, azok a hazugságok. Bedőlve neki és alávetve magát az ő gondolkodásának, időtlen idők óta az ember így kapitulál e mostoha-apa előtt. Ezzel tulajdonképpen idegen személyazonosságot vállal. De csak attól, hogy megadjuk magunkat a hazugságnak, még származásunkról az igazság nem változik. Az ördög sem válik teremtőnkké vagy atyánkká. Csak ebben az összefüggésben mondta Jézus: „atyátoktól az ördögtől vagytok”, utalva fals gondolkodásmódjukra és ebből folyó cselekedeteikre. Már következő mondatában Jézus pontosan néven nevezi a Sátánt: „ő a hazugság atyja”. Nagyon szeretem, ahogy az Üzenet című Bibliafordítás fogalmaz a János 1,12-t illetően:

„De mindazok, akik akarják őt,

Akik hiszik, hogy valóban az, akinek mondja magát,

És akik megteszik, amit ő mond,

Azok önmaguk lettek Általa,

Kibontotta Isten-gyermeki valójukat.”

„Mert ha vannak is úgynevezett istenek égen vagy földön, (…) de számunkra csak egy Isten van, az Atya, akiből minden származik, és mi Érte létezünk; és egy Úr, Jézus Krisztus, aki által minden lett, és rajta keresztül vagyunk mi.” (1 Kor 8: 5, 6 Az Üzenet)

„Mert bizony Te vagy a mi Atyánk, még ha Ábrahám nem is ismer bennünket, és Jákob sem ismer el; Te, ó Urunk, mégis te vagy a mi Atyánk…” (Ézs. 63:16 Az Üzenet)

Krisztusban Isten megőrizte az Élet tiszta kódját - az emberről alkotott eredeti elgondolását és tervét. „B-terv” soha nem készült, melyben egy szűkösebb lehetőségek között mozgó ember, vagy egy szegényesebb kapcsolat szerepelne. Krisztus volt és maradt a célja és mértéke az embernek: „hogy elérjük a valódi érettséget (jellemünk teljességét, amely nem kevesebb, mint magának Krisztusnak tökéletessége, mint alapmérce), Krisztus ép és hiánytalan alkatát, és a maradéktalan bőséget, mely Benne található” (Efézus 4,13 Bővített fordítás). Amikor az Ige testté lett, Isten ősi szava – az „A-terv” – ismételten megnyilatkozott tökéletes teljességben, és elkezdődött a nagy ébredés. Megtört a tudatlanság miatti szunnyadás. Láthatóvá lett Isten mindent átfogó elhatározása.

Egy váratlan utazás

Tizenhat éves koromban egy dél-afrikai városban, Ermeloban éltem. A bátyám, Francois Rabe, már jónéhány éve elköltözött otthonról, úgyhogy egy-egy hétvégi találkozásom vele mindig élmény-számba ment. Egyszer csak azzal hívott fel a bátyám, hogy a hétvégén egy izgalmas ifjúsági közösségbe megyünk. A helyszín a nyers szépségű Fehér folyó környéke volt.

Pénteken délután fel is vett, és jó három órát utaztunk, míg célhoz értünk. Egy hegytetőn végül megálltunk. A hotel neve Petra volt. Több száz fiatal gyűlt ott össze Dél-Afrikából, sőt, a világ más tájairól is.

A hétvége előadóját Francois Du Toit-nak hívták. Mind a mai napig fogalmam sincs, pontosan miket mondott, de azt tudom, hogy a bensőm óriási IGEN-t felelt rá. A szellemem mindenestül egyetértett a hallottakkal, bár az elmém még nem fogta fel. Mindenféle erők buzogtak fel bennem, és Isten közelségének újdonsült tudata - de ezt így megfogalmazni biztos nem tudtam volna. A hétvége véget ért. Képtelen lettem volna szavakba önteni, hogy mit is tanultam; de abban biztos lettem, hogy már nem az vagyok, aki voltam. A szellemem olyan mélységekbe nyert bepillantást, hogy hónapokba telt ezt a tudást az intellektusomba eljuttatni. Szellemi szavak megtörték bennem a szunnyadást, és mozgásba hoztak egy új életet.

Az évek során megértettem, hogy a szellemem jóval hamarabb képes felfogni igazságokat, mint azt az elmém logikával követni tudja. Jézus azt mondta, hogy szava szellem és élet (János 6, 63). Ezek a kijelentések nem az ember elméjét célozzák meg. Céljuk mélyebb, az ember szelleme. Ez az írás sem az intellektusodat, hanem a szellemed húrjait szeretné megpengetni. Hatása remélem, nem csak az elmédig hatol, hanem sokkal mélyebbre benned. Ezért van, hogy noha már évek óta olvassuk Jézus szavait, mindig frissnek és élet-adónak találjuk. Több van bennük, mint természetes logika; tartalmuk szellemi, és felmérhetetlen súlyú a bennük található kinyilatkoztatás. Ahhoz, hogy megértsük a mondottak szellemét, nem elég csak az elménket munkára fogni. Mélyen benned megvan a képesség, hogy szellemi igazságokat érts meg, amelyek teljességgel megkerülhetik a természetes logikát. Isten szellemére van szükségünk ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen a mi szellemünkkel, hogy így szellemi igazságokat érthessünk meg.

Pál ezt a valóságot a következőképp fejtette ki: „beszéljük (…), de nem az emberi tudomány bölcs szavaival, hanem Szellem tanította szavakkal, szellemi dolgokat (gondolatokat) szellemi dolgokkal (szavakkal) vetve össze” (1 Kor. 2,13, Csia fordítás).

Arra bíztatlak, hogy tedd jó magasra az elvárásaidat ezzel a könyvvel szemben. Nem csak azért íródott, hogy informáljon - így várj többet tőle, mint puszta információ. Nem is azért íródott, hogy igazítson egy kicsit a gondolkodásmódodon - így várj is többet, mint hogy a gondolkodásod megváltozik bizonyos mód. Az inspiráció legtermékenyebb gyökere az Istennel való bensőséges találkozásból fakad. Számíts arra, hogy Istennel találkozol. Ő sem vár kevesebbet. Engedd meg, hogy a szellemed megfürödjön a mondottak lényegében, és válaszolj Édesapánk szeretetére. Engedd meg, hogy a szavakban rejlő szellem összeolvasszon téged Istennel. A hit az, amely ezt az eggyé olvadást katalizálja.

A kinyilatkoztatás alaptermészete

A kinyilatkoztatás kifejezés arra utal, hogy meglátunk és megértünk dolgokat, melyeket korábban nem tudtunk. Az ilyen természetű megértés legnagyobb akadálya, hogy általában csak olyan gondolatokat engedünk át a szűrőn, amelyek megerősítik, vagy összhangban vannak eddigi elképzeléseinkkel. Biztonság és kényelem rejlik a már meglévő tudásunkban, és éppen ezért minden olyan kijelentést, amely ezt támadja, könnyen elvetendőnek nyilvánítunk, egyszerűen azért, mert új. Ebben szeretnék még egy lépést tovább menni. Azt állítom, hogy kinyilatkoztatás gyakran éppen azt rejti, hogy belátjuk, hogy amit eddig hittünk… hamis!

Újfent, ez egy olyan változási folyamat, amely jóval túlmutat pusztán az intellektusunkon. A szívünk befogadóképességéről van szó. A gondolkodásmódunkat gyakran befolyásolja és idomítja a környezetünk - jóval erőteljesebben, mint azt bevallanánk. Mit gondolunk arról, hogy mások mit gondolnak rólunk: ez komoly hatással van a gondolkodásmódunkra! Jézus némelyekről azt mondta: „többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét” (János 12,43, Új ford.). Ha Krisztussal a bensőséges együttlétre elszántabban vágyunk, mint az emberek egyetértésére, akkor végre jó esélyünk van rá, hogy olyan kijelentéseket kapjunk Tőle, melyekről nem is álmodtunk.

Az ismeretlentől való félelem, hogy elveszítjük mások helyeslését, a félelem az, ami eltompítja fogékonyságunkat Isten bennünk való munkája iránt. De a szeretet olyan erő, mely kiűzi a félelmet. Az Ő jelenlétében a szeretetnek és bizalomnak olyan légköre ölel át, amelyben el tudjuk engedni minden bizonytalanságunkat és ingadozásunkat, és vállalhatjuk, hogy azt mondja, amit csak szeretne. Néhányak már annyira megszokták, hogy mások mindig megerősítik, hogy amit ő maga hallott, az helyes vagy éppen helytelen! Így már nem is bíznak saját ítélőképességükben. Had mondjam jó hangosan és kristály tisztán: nem a hallóképességünkben bízunk - hanem abban, hogy Isten képes egészében kinyilatkoztatni és megmutatni Önmagát! Nincs szüksége tolmácsra! Ő formált téged; tudja, hogyan lehet beszélni veled.

Kérlek, halld meg, Apánk hogy tekint rád:

Filippi 2,13: „mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően.” Bízz az Ő benned való munkájában!

Róma 15,14: „Én pedig, testvéreim, magam is meg vagyok arról győződve, hogy ti is telve vagytok jósággal, telve a teljes ismerettel, és hogy egymást is tudjátok tanítani.” Legyen neked is ez a meggyőződésed!

1János 2,20-21 (Csia ford.): „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, s mindannyiótoknak teljes ismerete van. Nem azért írtam nektek, mert nem ismeritek az igazságot, hanem mert ismeritek azt, és mert egy hazugság sincs az igazságból.” Meríts a megértésnek ebből a kútjából, mely már megvan benned!

Urunk, hívunk téged, hogy munkálkodj bennünk, jóságos tetszésednek megfelelően. Megbízunk Benned, hogy jelentsd ki és mutasd meg nekünk az igazságot. Hajlandóak vagyunk elengedni saját elképzeléseinket. Megtagadjuk az emberektől való félelmet; csak a te helyeslésed, ami számít nekünk. Nagyon köszönjük, hogy ilyen kincset rejtettél el bennünk… segíts meg, hogy az a felszínre is kerüljön.

Ha a szövegben másképp nem jelöltük, az idézetek a Magyar Bibliatársulat Újfordítású Bibliájából valók

Ford: Fehérné Novák Vera, lekt: Dr. Palavics József Pajó