Felbecsülhetetlenül értékes vagy!

http://ertekesvagy.blogspot.com/

Eddig megjelent fordítások

A blogon jelenleg ANDRE RABE: KÉPZELD EL... c. könyvének 12 fejezetéből a Bevezető, 1., 2., 4., 5., 11., 12. fejezetek olvashatók. ANDRE RABE: KALANDOK KRISZTUSBAN c. könyvének 14 fejezetéből pedig az első három. A fordítás folyamatos, amint elkészül egy-egy fejezet, azonnal fel is kerül.
További ajánlott oldalak magyarul: facebook: Inspirált gondolatok, Tükör Biblia.
Angolul: facebook Andre Rabe (wordmadeflesh), www.hearhim.net, www.schoolofgrace.net

KÉPZELD EL - Bevezető: Impresszionizmus

Gyermekkorom óta rajongok a művészetért. Azt hiszem, nagyapám miatt, aki művészember volt. Habár nagyszüleim tőlünk távol laktak, a nyári szünetet mindig együtt töltöttük. Nyolc-tíz órát utaztunk ilyenkor hozzájuk, ami egy öt éves kisfiúnak, akkori fejemmel valóságos örökkévalóságnak tűnt!

Mai napig élénken bennem élnek a műterem emlékei. Az ecsetek és festékek, illatok és a hangulat, vásznak és félig kész műremekek összevisszasága - ezek mind egy csodálatos kreativitás érzését keltették bennem. A festmények pedig egészen bámulatba ejtettek. Mi mindenre képes az emberi alkotókészség, hogy képzelőerejét vászonra vesse, amiben aztán mindenki gyönyörködhet! Mennyire vágytam rá, hogy beállhassak nagyapám mellé, hogy néhány ecsetet én is a kezembe véve, hozzá festhessek a képekhez! De ezt sajnos nem engedte meg.

Határozottan megvoltak a kedvenc festményeim. Azokat szerettem a legjobban, amin még tisztán kivehetők a művész mozdulatai, ahol az ecsetvonások vagy a festőkés nyomai szinte mozdulatról mozdulatra követhetők maradtak. Kedvenc képeimen nem csak a letisztult végeredmény volt kivehető, hanem szinte az alkotó gondolatai is, a művészi erő bátor szabadsága. Ahogy belegondoltam, hogy ezek az álomszép festmények az én nagyapám alkotásai, az ő képzelőerejének megnyilvánulásai… azon kaptam magam, hogy már azon álmodozom, belőlem vajon milyen művészi alkotás fakad?

Az iskolában is a képzőművészet lett a kedvenc tantárgyam. Kedvenc stílusom, ami mindegyiknél jobban megfogott, az impresszionizmus volt. Az impresszionista festők nem fotószerű realizmussal ragadják meg ábrázolásuk tárgyát, hanem inkább csak valami benyomást szeretnének közvetíteni. Innen fakad az impresszionizmus elnevezés. A fényhatásokat és a mozgást érzékeltetik, és a színélmények keverékét vetik olyan módon vászonra, hogy az ábrázolt dolgok „lelkét” adják vissza - nem feltétlenül a kézzelfogható tényeket. Ennek pedig az a következménye, hogy a szemlélőt tevékeny részvételre serkentik, hogy saját elménkben „fejezzük be” úgymond a képet. Meglepő módon ez a fajta ábrázolásmód sokkal inkább képes átadni a színtér hangulatát, egész atmoszféráját, mint azok a stílusok, amelyek az összes tárgyi részlet visszaadására törekszenek.

Jézus gyakran történeteket mesélt, vagy a fogalmakat képek segítségével ragadta meg. Én úgy látom, Isten is gyakran szól ilyen „impresszionista” stílusban: amikor be kell vetnünk képzelőerőnket és alkotókészségünket, hogy befejezzük a képet.

Ebben a könyvben is fogalmi képeket szeretnék festeni, méghozzá impresszionista utakat járva. Azt remélem, hogy az olvasó is részestársa lesz képeimnek – hogy megtalálja önmagában is az igazság és szépség felfedezésének csodálatos képességét.

Évezredek óta élményszámba megy, ahogy a teremtett világban meglátjuk egy művészi kéz nyomait. Dávid írta a 19. zsoltárban:

Az egek hirdetik Isten dicsőségét,

kezének munkájáról beszél a menny.

Nappal a nappalnak adja át e szót,

éjjel az éjjelnek adja tudtul.

Semmi más nem mutatja erőteljesebben a Művész bátorságát és alkotókészségét, mint az általa alkotott emberi szellem. Hiszen az emberi képzelőerőt nem csak arra tette képessé, hogy felfedezzük a szépséget, de hogy részestársai is legyünk az alkotó folyamatnak, ami a legnagyobb Művész személyéről fest képet: a mi Teremtőnkről. Hív bennünket, hogy tevőlegesen mi is vegyünk részt alkotómunkájában. Minden, ami csak létezik, az Ő képzeletében volt meg először. Ha meglátjuk, és csodálni kezdjük művészetét, feltör a kérdés: vajon mi rejlik bennem, belőlem vajon milyen művészi alkotás fakad?

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 1. fejezet: Ez egy eredeti?

… TÚL A szavakon …

Mary-Anne és én éppen Budapesten voltunk, amikor ennek az örömüzenetnek, az evangéliumnak az örök jelentősége teljesen a hatalmába kerített. Pont kezdődött az Istentisztelet, amikor ráeszméltem, hogy amit átadni készülök, sokkal nagyobb, mint ami nyelvi képességeimmel kifejezhető. Ráadásul, amit én angolul mondok, még tolmácsolni is kell magyarra.

Azonnal Pál élménye jutott eszembe, amit hasonlóképpen ír le: „Emlékeztek, barátaim, hogy amikor először jöttem hozzátok, hogy bemutassam nektek Isten legnagyobb mesterművét, eszembe nem volt, hogy ékes szólással vagy a legújabb filozófiákkal kápráztassalak el benneteket? Szándékosan a legegyszerűbbre vettem a dolgot: először is Jézus, és hogy ki ő; aztán Jézus, és amit tett – a keresztre feszítés.

Bizonytalan voltam, hogyan is tegyem mindezt, és tökéletesen alkalmatlannak éreztem magam a feladatra: halálosan féltem, hogy teljesen őszinte legyek – úgyhogy amit mondtam, attól biztos, hogy sem ti, sem más nem esett hasra. Mindezek ellenére, az Üzenet átment! Isten Szelleme és Isten hatalma végezte el ezt, ami így világossá tette, hogy a ti hitetek, életetek: Isten hatalmára adott válasz. Azaz nem valami briliáns eszmefuttatás, vagy érzelmi ráhatás csalta ki (általam vagy más által).  (1Korinthus 2,1-5 Az Üzenet)

Pál élménye, alkalmatlanság-érzése a feladattal kapcsolatban (vagy ahogy néhány fordítás fogalmaz, „félelme és reszketése”) abból fakadt, hogy meglátta mondanivalójának rendkívüli nagyságát és horderejét, és egyben az emberi nyelv és logika határait. Ám emellett még egy igazságot felfedezett: Isten ennek ellenére az evangéliumban képes kifejezni, megmutatni Önmagát, amint aktívan belépve, saját Maga válik örömhír-hirdetésünk tartalmává.

Míg ott álltam néhány száz ember előtt Budapesten, akiknek nyelvét nem értettem, az Úr szólt hozzám, és ezt mondta: Ha tökéletesen beszélnél magyarul, akkor sem lennél képes átadni az örömüzenetet! Az evangélium továbbadásának van egy természetfeletti vetülete, amiben Én, Isten lépek kapcsolatba az ember szellemével, és olyan jellegű megértést adok, amely messze túl van az emberi logika és a legkifejezőbb nyelvi megfogalmazások határain is. Isten megmutatja Önmagát. A mi emberi kijelentéseink róla, csak egy csatornát teremtenek, melyben ő a szellemet szellemmel kapcsolja egybe.

El nem tudom mondani, micsoda békességgel beszéltem ezután, meggyőződve, hogy Isten megteszi, amit a nyelv soha nem tudna megtenni. Istennek nem akadály, hogy pontosan kifejezze gondolatait, bármilyen nyelven is. Hiszen az a helyzet, hogy elméjét lefordította, és az eredmény szó szerint megtestesült! Isten Igéjének – a Logosnak, Isten elméjének, gondolatvilágának, Közlendőjének – a kezdetektől fogva az volt a sorsa, végső célja, hogy Testté legyen. A legszabatosabb és legtalálóbb kifejeződése az, ahogy te benned megnyilvánul! Az írások egy náluk sokkal nagyobb valóságra mutatnak rá: egy benned is meglévő tartalomra mutatnak! Krisztus tebenned – erről van szó.

… Az Ige természete …

„Az eredeti és tökéletesen hiteles Ige már szemtől szembe oda volt fordulva Istenhez a kezdetektől fogva. Isten maga a tartalma ennek a kifejező együttlétnek és közlésnek, melyben megmutatja személyes jelenlétét és egyedi kiábrázolódását mindenben, ami csak létezik.

Tulajdonképpen Rajta kívül nincsen semmi, ami eredeti vagy teremteni képes! Ő az egyetlen Teremtő, minden ihlet és alkotóerő forrása. Minden, ami létezik, magán viseli az Isten kézjegyét, minden létezőt ő szignózott.

Az élet, ami benne volt, az öltött testet az emberben – a benne levő élet fénylik az emberben. (Egyértelműen az élet, ami Istenben van, gyújtotta életre az emberi létezést.) Ez az eredeti világosság ragyog még mindig, a sötétségben is, és nincs az a sötétség, ami elnyelné ezt a világosságot.”  (János  1,1-5 AR fordítás)

… Az Ige Eredeti, tökéletesen hiteles, és tiszta…

Az első dolog, amit János el szeretne mondani erről az Igéről, hogy az Ige eredeti, azaz örök időknek előtte már létező, és kifejezi Isten közelségét. Sőt, az Ige teljességgel elválaszthatatlan Istentől. Az, hogy eredeti, azt jelenti, hogy nem átvett, másolt, továbbfejlesztett, vagy a legutóbbi divat szülötte. Az Ige az, amit Isten már a kezdet kezdete előtt akart. Nem is egy olyan jellegű üzenetről van szó, amit az idők során tovább adtak, szükség szerint átdolgoztak, hanem Isten tiszta, hígítatlan céljáról. Értelmezés és közvetítés nem ad hozzá semmit, ez Isten közvetlen szava. Ha nem Isten személye maga a tartalma ennek az örömüzenetnek, akkor valami másról lehet szó éppen, mint ami Igét János leírt. Ez az Ige valóban Isten!

Ez az Ige nem csak eredeti, tökéletesen hiteles és tiszta, de azt is megmutatja, hogy te Istenben eredeztetsz. Következésképp, eredeti vagy! Egy tökéletesen hiteles találmánya vagy az egyes egyetlen Teremtőnek. Az őseredeti késztetés és alkotószellem, ami életre szült téged is – az jelenik meg ebben az Igében. A te önazonosságod, lényed, ahogy Isten elképzelte jóval a megszületésed előtt – az mutatkozik meg teljes tisztaságában és szépségében ebben az Igében. Az idők „hozadéka”, a csalódások vagy akár eredmények, melyek csak elleplezik az igazi tartalmadat – ezeket mind lehámozza rólad ez az Ige. Igazi lényed, eredeti valód, a te egyedileg-Istentől-született alakod tündököl fel benne.

A legtartalmasabb és legvalódibb létezés, amit el lehet képzelni, hogy Isten gondolataiban megvagy. Benne voltál a gondolataiban, mielőtt a világ meglett, és mind a mai napig rád összpontosít.

… Az Ige Közeli és bizalommal teljes …

Érthető, ha Istentől elidegenedett és a vele kapcsolatban összezavarodott emberek olyan filozófiákra adják fejüket, melyekben Isten megismerhetetlenségét, „transzcendens” természetét fogalmazzák meg, hogy stílusosan szóljak. És valóban, ez teljesen így is van, ha természetes elménkkel és emberi eszmerendszerünkkel közelítjük meg Őt. De Krisztusban Isten azt kezdeményezi, hogy tényleg ismerjük meg Őt. Ez az Ige nem csak gondolatokat közvetít Istenről. Isten Önmagát közvetíti az Igében. Annyira örülök, hogy nem kell saját elképzeléseinkkel fárasztanunk magunkat Isten felől, hiszen Ő megfogalmazta az Ő saját gondolatait mirólunk, és ezek bőségesen a rendelkezésünkre állnak. Foglalkozz azzal, hogyan gondolkodik Isten az emberről, rólad.

Soha senki nem látta az Istent; az egyetlen Isten-Fiú, aki az Ő kebelén van, az Atya bensőséges jelenlétében, a Fiú jelentette ki Őt. [Megmutatta és láthatóvá tette Őt; A Fiú tolmácsolta és ismertté tette Őt.] (János 1,18 Bővített fordítás )

Nincs megelégítőbb hely, mint az Édesapánk, Teremtőnk kebele. Jézus, az egyetlen Isten-Fiú révén lehetünk e bensőségességnek birtokában. A Fiú megmutatja egyedi személyiségedet, és Édesapánk páratlan szeretetét irántad. Jézus nem szégyell téged testvérnek hívni, hiszen mi mind ugyanattól az Apától származunk – és Apánk kebelén bőven van hely. Te magad is annak az Atyának egyedülálló sarja, gyermeke vagy, akitől származik, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön (Efézus 3,15).

… Az Ige Kivételesen páratlan és fantáziadús …

Az egész teremtett világ a Teremtő végtelen kreativitásáról tesz bizonyságot. A természet különleges sokszínűsége mind egy irányba, az Egy Művész felé mutat. Isten a legteljesebben szerette volna kifejezni végtelen alkotóerejét, megalkotni művészi kifejezőkészségének mesterművét, és ennek az eredménye az ember! A mestermű: egy önarckép. Ez az, amilyennek önmagát látja, saját képmása, hű arcképe, személyes hasonmása az emberi szív vásznára vetve. Ugyanakkor minden egyes ember egy egyedi kifejeződése az Ő személyének. Egyedi, és mégis teljes kifejeződése. Más szóval, Istennek nem csak egy szeletét, részét kapjuk, hanem „az Ő teljességéből kaptunk mindannyian” – teljességét kaptuk, ugyanakkor egyedileg és egyenként ábrázoljuk ki Őt.

Mivel már kicsi gyerekkoromtól eredeti műalkotások között nőttem fel, sosem tetszettek a másolatok és mindenféle reprodukciók. Nem érdekelt, hogy mennyire vibrálóan élénkek a színek, ha egyszer egy masina készítettet őket az eredetiből, ha egyszer maga az alkotó már nem vett részt a folyamatban. Ezek a másolt nyomatok megfosztották a képeket szépségüktől, eredeti szellemüktől.

Néhány ritka alkalommal láthattam a nagyapámat dolgozni a műteremben. A művész és alkotása közötti kölcsönhatás, az egész folyamat és a mozdulatok soha nem reprodukálhatók mechanikus leutánzással.

Isten az Alkotó, nem a másoló! Te is egy egyedi műalkotás vagy. Az egyes egyetlen Alkotó hiteles gondolata talált kifejeződésre benned. Az Alkotó bensőséges közreműködésével jöttél a világra.

… Sötétség Sem győzte le azt …

„Az élet, ami benne volt, az öltött testet az emberben – a benne levő élet fénylik az emberben. (Egyértelműen az élet, ami Istenben van, gyújtotta életre az emberi létezést.) Ez az eredeti világosság ragyog még mindig, a sötétségben is, és nincs az a sötétség, ami elnyelné ezt a világosságot.”

A képmás, a hasonlatosság, amilyennek az ember teremtve lett: állandó, megváltoztathatatlan, el nem pusztítható. A sötétség miatt fényét veszthette, elhalványulhatott, a hazugság atyja elmaszatolhatta, és a gonoszság kifordította az embert önmagából, de az ember leglényege ettől még nem semmisült meg.

Jézus nem kisebb céllal jött, mint hogy megvilágosítson minden embert – hogy megmutassa valós eredetünket és életünk forrását. Nem egy idegen fajhoz jött – az Övébe jött. Ezért merészelte Pál azt mondani, hogy „az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének” (2Korinthus 4,2).

… Mit tudhat Az emberi szellem RÓNÁJA …

Van egy bizonyos Isteni bölcsesség

Oly tiszta és szeplőtlen

Szívünkben őrizzük ezt a tudást

Róla, aki ismert és megalkotott bennünket

Már a kezdet kezdetén… (Részlet Mary-Anne „Az eredeti valónk” c. dalából)

Van egy bizonyos bölcsesség, ami nem ebből a világból ered, amit nem emberi elme szült. Ez a bölcsesség hamarabb volt, mint a teremtés, és mint az idő. Megáll önmagában, időn és teren kívül, ám mégis itthon van mulandóságunk földjén is. Bár megnyilvánul a teremtésben, de nem korlátozódik le vagy határozódik meg abban vagy általa. Az idő meg nem változtatja, semmiféle esemény nem tud levonni, elvenni belőle semmit. És mégis, témába vág téged illetően, és jellegzetesen neked szól. Ez a bölcsesség Isten szívéhez és elméjéhez kötődik.

Nem rég láttam egy rövid dokumentumfilmet az Augrabies Nemzeti Parkról. Az egyik leghatalmasabb afrikai folyam, a Molopó folyt a területen keresztül annak idején, de a folyó már több mint száz éve kiszáradt. Ugyanakkor a folyó egykori jelenléte teljesen nyilvánvaló. A tájkép magán hordja „emlékezetét” szurdokok és egy széles folyómeder formájában, ami jelenleg mindenféle növény és állat ideális életteréül szolgál. A kiszáradás oka, hogy a forrásvidéken az időjárás drasztikusan megváltozott. Annak idején hatalmas esőzések voltak azon a területen, ám az esők abbamaradtak. Viszont, ha minden visszaállna a régi rend szerint, és a forrásvidék ismét bőséges vízellátásban részesülne, a folyó természeténél fogva újra hömpölyögne, mégpedig a régi mederben folyna tovább, melyet a víz évszázadokkal, esetleg évezredekkel ezelőtt vágott. Az emberi szellem tájképe, noha most sivár, kopár, víztelen és meddő, a mai napig őrzi egy hatalmas folyam emlékét és nyomait. Ott az ösvény, a határozott vízmosás, melyben alkalomadtán természetesen hömpölyöghetnek az Ige vizei.

Olyan dolgokról szeretnék beszélni, ami túlmutat a természetes emberi intellektuson. Mint ahogy az említett bölcsesség nem a mi mulandó világunkból eredezik, így az emberben is van olyan terület, mely az időknek előtti „időkben” fakad. Az emberben ennek az időtlen résznek „ajánlja magát”az örökkévaló bölcsesség, ehhez folyamodik. Ez a minden emberrel közös eredetforrás az, ami rezonanciát okoz bennünk, felismeréssel ajándékoz meg, amit hitnek hívunk, ami egy már bennünk meglévő válasz. „A föld határáig mindenkinek / eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá” (Zsolt. 22,27). Az írások egy, az egész világban már meglévő, ösztönös emlékről prófétálnak, ami minden embert arra késztet, hogy térjenek meg az Úrhoz.

„beszéljük (…), de nem az emberi tudomány bölcs szavaival, hanem Szellem tanította szavakkal, szellemi dolgokat (gondolatokat) szellemi dolgokkal (szavakkal) vetve össze” (1 Kor. 2,13 Csia fordítás). Szó szerinti fordításban egyszerűen: szellemet szellemmel hozva kapcsolatba.

Az üzenet, a kiáltvány tartalma több mint csak gondolatok és fogalmak. Isten Szelleme az, amit ezek a szavak közölnek. Az ilyen jellegű beszélgetés teszi lehetővé, hogy Isten és ember összekapcsolódjon – ez a bölcsesség szellemet szellemmel kapcsol össze. Épp olyan természetesen, mint hogy a nagy mennyiségű víz a korábbi folyómederben tör magának utat, olyan természetesen áradnak bennünk ezek a szavak és töltik ki a már elkészített csatornákat.

„Mert ugyan ki ismerte ki az Úr értelmét (szándékait és céljait), hogy vezetője és tanítója lehetne, hogy Őt bölcsességre oktathatná? Bennünk ellenben a Felkent Krisztus (a Megváltó) értelme van, és az Ő szívének gondolatai (érzései és szándékai).” (1Kor. 2,14-16 Bővített fordítás)

Miféle teremtmény az, aki képes lenne felfogni ilyen mértékű tudást, aki ilyen minőségű megértéssel bír? Kiben van szellemi intelligencia ahhoz, hogy értelmes beszélgetést folytasson Istennel? Ki érthetné meg a misztériumot, ami Benne rejtve van? Mi magunk! Krisztusban lehullhatott a lepel Isten elméjéről és benne a misztériumokról. Élesen és tisztán megmutatja logikáját, olyan módon, hogy világosan megismerhessük őt. Megvan az alapunk, hogy tartalmas beszélgetést folytassunk vele. A titok nincs többé rejtve; közlendői immár leplezetlenek.

Már nem egy természetes rend, a világ bölcsessége és az emberi filozófiák alapján kell tájékozódnunk. Eljött Isten Szelleme, és egyesült velünk, hogy tudhassuk, amit Ő tud; hogy tisztán lássuk Krisztus jelentőségét, ahogy Ő látja. Eljött hozzánk és nekünk adta Krisztus szellemi értelmét – „bennünk Krisztus értelme van”!

… Egy időtlen kép …

Képzeld el azt a dimenziót, mielőtt az idő és a tér meglett. Képzeld el, hogy jelen vagy abban a beszélgetésben, amit az Isten-tanácskozás folytat, Aki elgondolta és megtervezte mindazt, ami van. Mi az, ami Istent a teremtésre indította?

Készen állsz a megdöbbentő igazságra: jelen voltál! Igazság szerint te, az ember ihletted meg az egész teremtést. Mielőtt a világ meglett, Isten már rád gondolt, és mind máig ugyanolyan izgatott irántad, mint akkor volt!

A legjobb, ha nem ott kezdjük, ahol a kezdet volt, hanem egy kicsivel előtte, hogy megérthessük, miért is kezdődött el a kezdet. Az eredeti elgondolás és szándék, ami megszülte az egész teremtést, „volt” mielőtt az idő meglett. Ha az időtlen birodalmáról beszélünk, nem is szabadna időhatározókat, idővel kapcsolatos kifejezéseket használnunk. Úgyhogy az előző gondolat inkább így szól: Az eredeti elgondolás és szándék, ami megszülte és fenntartja az egész teremtést, van, mielőtt az idő meglett.

Hogyan is érthetnénk meg az időtlent? Mintha arra kérnénk az elefántot, ugyan, mesélje már el, mi az a mélytengeri búvárkodás – aminek az ő természetes környezetéhez az égvilágon semmi köze! Mi az idő összefüggésében létezünk. Még a nyelvünket is nagyrészt az idő köti. A múlt, a jelen és jövő valamelyikét használjuk beszélgetéseinkben, hogy oda helyezzük beszélgetésünk tárgyát. Egyáltalán hogyan közelítsünk meg tehát egy olyan fogalmat, hogy „időtlenség”?

Jézus teljesen összezavarta az időhatározóinkat! Ilyeneket volt képes mondani: „Mielőtt Ábrahám volt, Én vagyok.” Amikor az örökkévalóságról beszélünk, ez a birodalom igen nagyon különbözik attól, amit ebben a fizikai világban általában tapasztalunk. Az időben a dolgok a romlás és elmúlás felé haladnak. Az időben van múlt, jelen és jövő. Az időtlen örökkévalóban nincs múlt vagy jövő, ahogy ezt a világunkban tapasztaljuk. Csak egy ahhoz hasonló dolog, amit mi jelennek hívunk. Az Idő elkezdődött, az Örökkévalóság van. Az időt gyakran úgy értelmezzük, hogy az események sorrendjét határozza meg. Nézzük a 2 Tim 1:9-t („aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá”, Csia ford.). Amint itt látható, biztos, hogy vannak események az örökkévalóban, de azokat nem köti múlt vagy jövő. Ha van valami sorrend, az inkább az esemény jelentőségén alapul, nem pedig „időn”.

Bármily furcsán hangzik is ez az egész, az embereket mindig vonzotta valami különösen ismerős az „örökkévaló”-t illetően. Most képzeljük el, hogy besétálunk egy moziba. Már a fél filmet levetítették. Mivel lemaradtál az elejéről, egy darabig el fog tartani, hogy kisilabizáld a történetet és megértsd, hogy ki kivel van. Hát az élet is egy ilyen rettentő hosszú mozifilm, amibe valahol közép tájt kapcsolódtunk csak be. Mindannyian egy olyan történetbe lépünk be, ami jóval a világrajövetelünk előtt elkezdődött. Hát igen, mindannyian egy nagy-nagy sztori szereplői vagyunk – a teremtés előtt kezdődött, de te már akkor ott voltál a rendező fejében! A cselekmény oly szerteágazó és hosszú, hogy a földön töltött néhány évünk ezek után teljesen lényegtelennek tűnik, de ez egyáltalán nem így van! A rendező tervében egy elengedhetetlen szereplő vagy; pótolhatatlan értékkel bírsz Számára.

Igaz ugyan, hogy borzasztó későn érkeztünk, de a rendező azt szeretné, ha a film egészét megértenénk. Annak a titka, hogy valóban megértsük a teljes cselekményszálat, elejétől végig, az nem is olyan elérhetetlen – ugyanis a forgatókönyvet megőrizte, benned! „Szépen megalkotott mindent a maga idejében. Az örökkévalóságot is az emberi szívbe helyezte, mely nélkül az ember nem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől végig, amelyeket megalkotott.” (Préd. 3,11 Lit ford.) Isten az örökkévalóságot is a szívünkbe helyezte, hogy bejárásunk lehessen más területekre is, mint az itt és most, az időleges mulandó, az anyagi-fizikai valóság.

… A Kegyelem, mielőtt az idő lett …

Az itt következő Igék egy olyan területről beszélnek, ami az idő megléte előtt van. Ez egy időtlen dimenzió:

„[Isten] aki megmentett és előzetes határozatának megfelelően szent hívással elhívott bennünket, nem tetteink alapján, hanem kegyelmének következményeképpen, melyet a Felkent Jézusban örök idők előtt adott már nekünk, de csak most tett láthatóvá Megmentőnknek, a Felkent Jézusnak megjelenésén keresztül, ki örömüzenetén át hatálytalanná tette a halált, s megvilágította az életet és a romolhatatlanságot.” (2Tim 1,9 Csia ford.)

„…ahogy a világ megalapozása előtt őbenne kiválogatott bennünket magának, hogy őelőtte szentek és kifogástalanok legyünk. Szeretetéből indítva azonban már eleve különválasztott minket a maga számára a Felkent Jézuson keresztül, avégre, hogy fiaivá tegyen, ahogyan ezt akarata is helyeselte.” (Ef. 1,4-5 Csia ford.)

Abban is biztosak vagyunk, hogy a végeredményt Isten nem bízta a véletlenre. Nem egy kísérlet-sorozatba vetette bele magát, ezért így ír Magáról: „Előre megmondtam a jövendőt, és régen a még meg nem történteket. Ezt mondom: Megvalósul tervem, mindent megteszek, ami nekem tetszik.” (Ézs. 46,10)

A Róma 9. fejezet gyönyörűen írja le, mennyire biztos az ő terve. Nem függ sem jótól, sem rossztól, amit ember tesz – az Ő személye nem múlik a mi döntéseinken. Az Ő célja csak és kizárólag az Ő saját döntéseinek és az Ő kezdeményezésének a függvénye:

„…Rebeka is, [aki szintén egy ígéretet kapott, amely fölülírta a biológiát] ki amikor egy férfitól, atyánktól, Izsáktól terhes volt, még mielőtt megszülettek, s jót vagy hitványat művelhettek volna a gyermekek: azért hogy Istennek a kiválasztást fenntartó előzetes elrendelése nem a tettek következményeképp, hanem az elhívó akaratából szilárdan megmaradjon, – azt hallotta, hogy (…) ’Jákobot megszerettem, Ézsaut ellenben meggyűlöltem’” (Róm 9,10-13 Csia ford.) Isten itt tisztán megmutatta, hogy az Ő célja nem egy „vagy bejön, vagy nem” dolog, ami attól függ, hogy mi mit teszünk vagy sem. Hanem egy biztos valami, amit az Ő döntése határozott el, mely folyamatosan hömpölyög az ő kezdeményezése által. (Az Üzenet)

Van tehát egy időtlen birodalom, ami nincs a mulandóságnak kitéve. Ami itt történik: változhatatlan, állandó. Az itt deklarált kijelentések nem fogalmazhatók át. Ami itt adott, az visszavonhatatlan. „Mert a kegyelem-ajándékok és Isten meghívása megbánhatatlanok.” (Róm. 11,29)

Amikor János az Igéről ír, ami kezdetben (már) volt (Jn. 1,1), akkor valami sokkal nagyobbról beszél, mint ami egy időben lejátszódó esemény. A szó, amit használ, az „ar-khay”, a „legfőbb”-et jelenti (méghozzá egyáltalán nem csak az idő vonatkozásában, hanem az idő mellett lehet szó sorrendről, helyről, besorolásról, rangsorról), azaz: a kezdet, az ősi, az első számú, első rangú, az alapelv, a vezérelv.

Arról beszél tehát, ami a legfontosabb, a legjelentősebb, ami mindennek a szíve, középpontja. János a minden kezdet kezdetére utal, minden származás eredetére, a legfőbb okra, az Isteni motiváció lényegére.

Azt gondolhatja valaki, hogy ilyen jellegű kérdések feltevése, az igyekezet, hogy ebbe a misztériumba belelássunk, az egy haszontalan és meddő vállalkozás. Hiszen ettől az eseménytől (kis fogalomzavarral szólva) fény-ezerévnyi távolságokra vagyunk. De ne felejtsük el, hogy egy időtlen eseményről van szó. Olyanról tehát, ami most jelen van! Az a bizonyos Isteni motiváció úgy ragyog, olyan valóságos, sürgető, és ihletett ma, mint mindig.

Jézus élete, halála és feltámadása az emberi időszámításba ágyazva történt meg. De ami ez volt, az egy örökkévaló esemény megnyilatkozása, manifesztálódása. Az ő megjelenése megmutatta, ami mindig is igaz: a mi tér-idő rendszerünkbe ágyazva, végre lehullt a lepel a misztériumról, ami generációkig, évezredekig rejtve volt.

(ford: F.N.V.)

KÉPZELD EL 2. fejezet: Egy bensőséges kép

 … Az eredeti motiváció …

Képzeljük el most ezt a kezdetet. Engedjük Isten szellemét, hogy elvigyen, odavonzzon, mint ahogy Jánost vitte-vonzotta erre a bizonyos pontra, ahol minden dolog eredete van. Ámbár a tudomány megmagyarázni nem tudja, és a legnagyobb elmék próbálták meghatározni, de mindhiába, Isten mégis bizonyos benne, hogy te képes vagy felfogni a kikutathatatlant; hogy fel tudod becsülni a motiváció értékét, amely életre szült téged; hogy visszaemlékezz, hogy honnan indultál. Itt nincs tér, de nincsenek határok sem; nincs teremtés, és még sincs üresség – csak Isten van az Ő teljességében.

Ez az eredeti motiváció, ami a témánk, egy szóban összegezhető: „szeretet”. De nem ám az érzelgős, zavaros, időleges szeretet, amit filmekből vagy regényekből ismerünk. Ez a szeretet úgy megpróbálja a megértésed határait, mint még semmi, amivel találkoztál.

Ezért imádkozott Pál úgy az Ef. 3,14-21-ben, hogy erőt nyerjünk, megerősödjünk a belső emberünkben, hogy felfoghassuk ezt a szeretetet.

Láttad már, amikor egy felhőkarcoló épül? Lenyűgöző, mennyi energiát fektetnek az alapozásba és a szerkezet megerősítésébe. Biztos észrevetted az acél rudakat, amik a masszív vasbeton szerkezetből kimeredeznek. Az egész előkészületet azért teszik, hogy az épület függőleges súlyát, rettentő tömegét elhordozza, ami mind erre a szerkezetre fog rátámaszkodni és ránehezedni.

Isten szeretetének, odaadásának, és értünk való gondolatainak rettentő súlya és tömege is egy ilyen megerősített edényért kiált, hogy azt be tudjuk fogadni. Szükségünk van rá, hogy belső emberünk elhatalmasodjék az Isten szellemén át, hogy megérthessük azt. A szeretet kinyilatkoztatása tehát lehetetlen Isten Szellemének személye nélkül. Ő az, aki dolgozik bennünk, felkészít bennünket, meg is nyújtóztat, meg is erősít, hogy készek legyünk betekintést nyerni abba, amit megnyit nekünk.

Azt szeretné, ha felfedeznénk az Ő szeretetének végtelenségét. Emelkedjünk annak magasságaiba. Vizsgáljuk behatóan mélységét. Éljük át elképesztően nagyvonalú szélességét. Tegyük próbára szeretetének véget nem érő hosszúságát. És ahogy ezt a csordultig túláradó szeretetet megismerjük, ébredjünk rá, hogy alkalmasak vagyunk annak mérhetetlen befogadására.

Fedezzük most fel ennek a szeretetnek néhány dimenzióját:

… A szeretet felismeri, ami értékes …

Ez nem a vak szerelem – ez az a szeretet, amely felismeri, ami értékes. A szeretet, amely precízebben és mélyebbre néz, és jobban látja az igazságot, mint bármi más. Ez a szeretet átlát minden szitán, minden álarcon, amivel az emberiség valaha is előhozakodott. Nem számít, hogy ez a maszk a büszkeség vagy a szégyenérzet formáját ölti, mert ez a szeretet átlát minden illúzión.

Emlékszem, mennyire meglepődtem gyerekkoromban, amikor meghallottam, hogy Isten mindannak ellenére, amit mondtam vagy tettem, szeret engem – bármily szeretetre méltatlan dolgokról is legyen szó. Aztán a csodálkozás csak nőtt bennem, ahogy ráébredtem, hogy nem csak arról van szó, hogy „ennek ellenére” szeret, hanem hogy „valami miatt”! Sőt, éppen azért szeret „ennek ellenére”, mert sokkal grandiózusabb a hivatkozási pont, amire az Ő szeretete épül, mint a mi szavaink vagy cselekedeteink. Azért tud annyi mindent nem figyelembe venni, mert ezeknél egy sokkal fontosabb valóságot lát. Mélyebbre néz, és egy olyan minőséget, egy olyan értéket lát bennünk, amely megváltoztathatatlan.

Hát nem azt mondja az Ige, hogy semmi nincs rejtve az Ő szeme elől (Zsid 4,13)? Az ő szeretete arra épül, amit lát – nem arra, amit ne venne figyelembe. És ha azt szeretnénk, hogy felkavarodjon, megéledjen bennünk az Ő szeretete, akkor az Ő szemei segítségével kell néznünk.

Mit lát vajon? Mi az, amit értékesnek talál? Ha egy szóban kéne összefoglalnom, azt mondhatnám: „hasonmás”.

… A szeretet kifejezi csodálatát …

Képzeljünk el két művészettörténészt, mindketten Monet „Tündérrózsák” c. festményét veszik szemügyre. Mindketten pontosan tudják, hogy a mű piaci értéke nagyjából 20 millió font. Ennek ellenére, hiába tudják az árát, az egyiknek nem túlságosan tetszik a festmény, míg a másik teljesen oda van érte. Akinek tetszik, ő valami olyat fedezett fel benne, aminek már semmi köze a pénzhez. Személyesen értékes a számára. Az efajta csodálat valami különös kötődést hoz létre a csodáló és annak tárgya között.

A festmény szépsége felébreszti a nézőben az elismerést, és ahogy ezek után rátekint a festményre, az felfedi és megeleveníti a festmény szépségét.

Istenünk csodálattal tekint ránk! A te értéked egészen személyes Számára. Az értéked annyival nagyobb, mint valami piaci ár. Az igazi érték csak az Ő csodálata nyomán tündököl fel.

… A szeretet visszatükröződése …

Mondjuk szeretünk egy házikedvencet. Vagy egy bizonyos helyet. De a szeretet semmi másban nem nyer oly teljes értelmet és kifejeződést, mint ha valami olyat szeret, ami egy vele kompatibilis valami, ami ugyanolyan, mint ő.

A Teremtés könyve 2,18-25-ben a bensőségesség egyik első történetét olvassuk. Ádám épp az állatoknak ad nevet, és ebben a folyamatban ráébred, hogy egyik állat sem olyan, mint ő. A héber szó, a „neged”, azt jelenti: „hozzá illő”, „hozzá való”, „mint az ő tükörképe”.

A 18. versben Isten azt mondja, nem jó az embernek egyedül. A szó azt jelenti, „elválasztva”. Isten úgy oldja ezt meg, hogy véget vet ennek az elválasztottság-érzésnek, és eltörli a távolságot, azáltal, hogy bemutat neki valami újat, Ádám tükörképét: hozzá illő másik felét; aki nem azonos vele, de nagyon közel van hozzá, nincs távolság, nincs elválasztottság.

Ádám olyannak ismeri fel Évát, mint aki csontjából való csont, testéből való test. Csodálattal néz a nőre, aki különbözik tőle, de belőle jött… sorsuk pedig az, hogy eggyé váljanak. „Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat” (25. vers). Az ilyen minőségű hasonlóság az alapja annak a bensőséges együttlétnek, ahol nincs szégyenérzet, és ahol nem áll semmi az útban. Pontosan erre a részre utalt Pál, amikor azt írja: „Nagy ez a titok! Én azonban a Felkentről és az eklézsiáról beszélek.” (Ef. 5,32)

Miért annyira fontos a hasonlóság az intimitáshoz? Azért, mert a szeretet egy vele egyenlő minőségű viszontválaszra vár. A szeretetnél elengedhetetlen, hogy visszatükröződjön, különben, önmagában, nem tud beteljesedni.

A Szeretet olyannak tervezett téged, hogy benned beteljesedjék az Ő álma. Isten örömmel telve arra vár, hogy az övével egyenlő minőségű viszontválaszt kap tőled; visszatükröződik az Ő arcképe és hasonmása; szeretete viszonzásra talál. És ez a szeretet teljesen arra számít, hogy megnyilvánul a valós, igazi éned.

… A szeretet megsokszorozódik …

Amikor megszületett a második gyermekünk, nem volt arra szükség, hogy megfelezzem a szeretetet, amit elsőszülöttünk iránt táplálok, hogy mindenkinek egyenlően jusson belőle. A szeretet megsokszorozódik. A szeretetben nincsen semmi önzés vagy bizonytalankodás. A szeretet kifejezett természete, hogy nagylelkűen bőkezű, és szabadon adakozik. A mi egyedi bensőséges együttlétünk, amit Isten nekünk szán Közte és köztünk, az olyan biztonságot nyújt és olyan teljes, hogy alig várja, hogy másokat is magába foglaljon.

A szeretet akkor válik teljessé, amikor túlcsordul a csupán kétirányú csatornán, és beleöleli mindazokat, akiknek Isten terve szerint ebben az ölelésben van a helye. Ez bizony egy paradoxon: maga a bensőségesség egyedi és különleges marad, de kinövi magát, hogy belefoglaljon másokat is egy ilyen különleges és egyedi minőségű szeretetbe. Ez Isten szeretetének ragyogása és ez végtelen mélysége.

(ford: F.N.V.)

Képzeld el 3. fordítás alatt

KÉPZELD EL 4. fejezet: A törvényes megközelítés

A házasság lényege lenne, hogy abban bensőségesen együtt lehessünk, és örömünket leljük egymásban. A gyanakvás és a távolságtartás a házasság e lényegi célját ássák alá. Lehetetlen, hogy ha a szerelmes spontaneitást és szabadságot formaságok, külsőségek és kötelességtudat váltják fel, mégis megmaradjon a kapcsolat korábbi minősége.

Most képzeljük el, hogy férj és feleség csúnyán összevesztek. Valamint, tényleg csak a példa kedvéért, tegyük fel, hogy mindez a feleség hibája! A férj azon van, hogy beszéljék meg a dolgokat, de az egész helyzet olyan kényes és kiélezett, hogy a feleség képtelen bármi további konfrontációra. Hallgatásba és távolságtartásba menekül.

Az elkövetkező napokban és hetekben a helyzet csak egyre romlik, és végül különköltöznek. A férj látja, hogy felesége mind lejjebb csúszik, és elhatalmasodik a nőn a depresszió, a feleség azonban továbbra sem hajlandó szemtől szembe átbeszélni a problémát. Ugyanakkor a férj rendületlenül, tiszta szívéből szereti feleségét, és hisz abban, hogy házasságuk helyreállítható. Így arra szánja el magát, hogy egy köztes és nagyon gyakorlatias egyezséget kössön. Azért, hogy megvédje a nőt az anyagi lecsúszástól és a teljes kétségbeeséstől, felvállalja, hogy minden téren gondoskodik róla, amennyiben a feleség betart néhány egyszerű és teljességgel jogos szabályt. Például: maradjon hűséges a férjéhez, nem tarthat szeretőket! Ez tényleg megérthető, elfogadható. Ehhez hasonlóan a férj határt szab még néhány dologban – nagyjából tízben. A cél, hogy megvédelmezze társát.

Az intézkedéseknek és megállapodásoknak egyetlen rendeltetése van: hogy megvilágítsák, a férj hisz abban, hogy a kapcsolat megmenthető. Szó sincs arról, hogy a szabályok a régi, bensőséges kapcsolatot helyettesíthetnék. Csak azért állították fel őket, hogy időlegesen gondoskodjanak a feleségről és megvédjék őt, míg helyre nem áll a korábbi harmónia. Nyilván ez az új helyzet nyomába sem ér a spontán és bensőséges együttléteknek, amit annak idején annyira élveztek.

De valami szörnyűséges dolog kezd történni a megállapodás keretei között: az egyezmény tulajdonképpen legitimizálja, érvényt ad a köztük lévő távolságnak! Az elválasztottság, amit le kellene győzni, lehetőséget talál magának ebben az időleges megállapodásban, hogy a jogszerűség szerepében tetszelegjen. Ez az új törvényes rendszer a távolságot jogosnak tünteti fel!

Ettől fogva a feleség, ahelyett, hogy a probléma gyökerére igyekezne megoldást találni, inkább kezd elbújni a mögé, hogy lám, ő betartja a szabályokat, így tehát jogosult az ellátásra. Tulajdonképpen nagyon is kényelmesnek találja ezt az új törvényes rendet, hiszen többet nem is kell a férjével személyesen találkoznia. Igazoltan, bizonyíthatóan törvénytisztelőnek tekinti magát. Ha esetleg meg is szeg néhány szabályt, akkor is tesz róla, hogy valahogy helyrehozza a szituációt, méghozzá anélkül, hogy a férjjel érintkeznie kellene. A szíve még inkább megkeményedik!

… A törvény csak egy időszakra szól …

Szó sem volt arról, hogy a törvény hozná rendbe a kapcsolatot Isten és ember között. Csak egy időleges egyezmény volt. Egy módja volt annak, hogy kifejezze Isten szívét – Ő hitt abban, hogy a kapcsolat helyreállítható. De nem a megállapodáson keresztül akarta azt helyrehozni. A Törvény abban az összefüggésben született, hogy az emberiség már a teljes nyomorban és káoszban élt, és csak ebben a viszonylatban volt Istennek egy köztes megoldása arra, hogy addig is óvja az embert, és gondoskodjon róla. Krisztus betöltötte a törvényt, érvényt szerzett neki és egyben el is távolította, mert Ő helyreállította az együttlét korábbi, eredeti bensőségességét és szabadságát.

… A törvény nem oldja fel az igazi ellentéteket …

 A törvény soha nem tudott megbirkózni a bűnnel, soha nem tudta legyőzni, felszámolni, megsemmisíteni azt. Sőt, a törvényes felállásban éppen hogy felerősödtek az ellentétek. A bűn – a távolság és egymástól elválasztottság, melyeket a megromlott kapcsolat szült – lehetőséget, életteret talált magának ebben a törvényes rendszerben. A távolságtartás a Törvényben érvényesnek tüntethette fel magát! Az ember pedig, ahelyett, hogy hálás szívvel fogadta volna Isten gondoskodását, inkább kihasználja a törvényt, hogy saját jogszerűségének tudatában tetszelegjen. A törvény nyomán az ember szíve csak még inkább megkeményedett. Az ember arra használta a Törvényt, hogy külsőségekben engedelmességet mutasson, belső átformálódás nélkül.

… A bűn felerősödik a törvény által …

Csak abban az összefüggésben adatott a Törvény, hogy az emberiség addigra már elvált, elfordult Istentől, már nem volt közöttük meg a bensőséges, bizalommal teljes együttlét. A Törvény önmagában, amit Isten az ember védelme céljából adott, jó. Azonban megszült egy olyan környezetet, amiben a bűn megerősíthette önmagát a látszólag törvényes távolságtartásban, amit maga a Törvény tartott fenn. Pál így fogalmazott: „Hanem a vétek, hogy véteknek tűnjék fel, a jón keresztül munkálja ki a halált, hogy a vétek a parancsolat által szerfölött vétkessé váljon.” (Róm. 7,13 Csia ford.) A bűn kárhoztató hangja felerősödik Istennek annak a Törvényében, amely folyamatosan visszaigazolja, hogy mily képtelen is az ember, hogy következetesen Isten mércéje szerint éljen.

… A Törvény fogságában …

Az óriási különbség és távolság az „ez van” és az „így kéne lennie” között nagyon kihangsúlyozódik a törvényben. Ez a folyamatos feszültség aközt, aki vagy, és akinek lenned kéne, azt eredményezi, hogy egyre tudatosabban látod, mennyire eltávolodtál. Az ember önelégültnek, bizonyíthatóan igaznak érzi magát, amikor betartja a Törvényt, vagy megbélyegzettnek és elítéltnek, amikor megszegi azt; és hát egyik helyzet sem visz egy lépéssel sem közelebb ahhoz a bensőségességhez, amire Isten vágyik velünk! Ebben a felállásban csak veszteni lehet: az ember akár betartja a törvényt, akár megszegi, tuti, hogy nem kerül közelebb Istenhez! És ezen keresztül a Törvény, habár Istentől van, és jó önmagában, rabszolgává tesz.

… A Vallás és a Törvény fogságában …

Akik nem vágynak Istennel bensőséges együttlétre, azoknak nagyon jól megfelel a törvényes felállás, hiszen ekkor nem kell Istennel személyesen, közvetlenül foglalkozniuk. Még ha áthágások is történnek, úgyis ott van az áldozatok és szertartások bőséges tárháza, melyek helyrehozzák a kapcsolatot anélkül, hogy Istennel szemtől szembe kéne állni. A Törvényből lepel lett, elválasztottság és különélés, amely nem is engedte, hogy az ember közvetlenül érintkezzen Istennel. A vallási rítusok és a törvény együtt munkálkodtak azon, hogy azért meglegyen a kapcsolatnak egy bizonyos foka, de a korábbi életközösséget soha nem hozták vissza, és így aztán, a vallás is szolgasággá vált.

… Isten célja a törvénnyel …

Isten nem hibázott, amikor a Törvényt adta, és nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Törvény magában nem fogja feloldani az elválasztottság kérdését. Tudta mindezt, és szándékosan alkotta meg a Törvényt oly módon, hogy az csak felhangosítsa és még intenzívebbé tegye az ellentétet: hogy teljesen nyilvánvalóvá váljék, hogy miről is van szó, és az is, hogy az ember képtelen magában azt feloldani. Kitervelte tehát a szembenállásnak ezt a légkörét, ami már a csúcspont felé vitt. „Így tehát a törvény szent, és a parancsolat szent, igazságos és jó.” (Róm. 7,13 Csia ford.) Ebben a szövegösszefüggésben, Isten céljait szolgálta. A szövegösszefüggés nélkül viszont a parancsolatok egy ember-csinálta ördögi koholmánnyá válnak, és az elnyomást szolgálják.

A Törvény keretei között, Isten és ember soha nem találkozott szemtől szembe. A Istennel való közvetlen érintkezés helyett a Törvény egy közvetítő csatornaként szolgált, amin át az ember a jó és a rossz, a helyes és a helytelen tudásának dimenziói mentén igyekezett Istennel érintkezni. A Törvény fenntartotta az elválasztottságot és távolságot Isten és ember között, és ez által elnyújtotta és felfokozta a konfliktust.

Ámbár a törvény nem azért adatott, hogy feloldja az elválasztottság igazi problémáját, de azért igen, hogy megmutassa azt. Ugyanis a törvény nyilvánvalóvá tett egy másik törvényt, egy másik működő törvényszerűséget is. Pál azt mondja, hogy a Törvény fényében felfedezett önmagában egy másik törvényt, egy másik erőt: „Gyönyörűségemet lelem ugyanis az Isten törvényében a belső embernek megfelelően, de tagjaimban egy másik törvényt látok, mely hadban áll értelmem törvényével, és fogollyá tesz annak a véteknek törvényébe zárva, amely tagjaimban van.” (Róm. 7,22-23 Csia ford.) A törvény alatt élő ember kulcsélménye lett, hogy működik bennünk egy, a Törvénynél még erősebb törvényszerűség vagy hatalom, amely befolyásolja az embert, és arra kényszeríti, hogy épp ellenkezőképp éljen, mint amiről tudja, hogy jó. A hústest a bűn hatása alá került, és az ember önmagában tehetetlen és gyenge volt ennek megváltoztatásához. Ezért folytatja Pál így a 24. versben: „Én nyomorult ember! Ki fog kiragadni e halálos testből? Az Istentől felkínált kegyelem a mi Urunkon, a Felkent Jézuson keresztül.”

Közeledett az idő teljessége, amikor a végső ítélet bevégeztetik, bűnön és önigazultságon egyaránt. „Mikor azonban eljött az idő teljessége, Isten elküldte a Fiát, ki asszonytól lett, törvény alá került, hogy a törvény alatt levőket kivásárolja, hogy a fiúvá fogadtatást elnyerjük.” (Gal. 4,4-5 Csia ford.)

Isten készen állt rá, hogy a bűn birodalmába lépjen: a hústest birodalmába. Kész volt arra, hogy betörjön az erős ember házába, megkötözze és tönkretegye őt. „Így oldotta meg Isten azt, amire a Mózesi Törvény képtelen volt, mivel a régi emberi természet miatt nem volt rá ereje. Isten azonban saját Fiát küldte el hozzánk, hogy általa elbánjon a bűnnel. Igen, a Fiú ugyanolyan testben élt a földön, mint amilyenben most mi élünk. Isten ezt az emberi testet, Jézus testét használta fel arra, hogy általa elítélje a bűnt” (Róm. 8,3 Egyszerű ford.) Azért jött, hogy visszavegye a teremtett embert teljes egészében, mindent, amit Ő teremtett, beleértve a testet is!

… A modernizált vallási törvények rendszere …

Annyi Ige világít rá arra, hogy Jézus Krisztusban Isten érvénytelenítette, hatálytalanította a Törvény rendszerét. Jézus Krisztusban Isten szemtől szembe személyesen találkozik velünk. Következésképp olvashatjuk azt, hogy „Most azonban a törvény nélkül lett láthatóvá nekünk az isteni igazságosság” (Róm. 3,21 Csia ford.). Minden torlasz, a törvényt is beleértve, ami Isten és ember között tornyosult, elhárult az útból Krisztusban. Ettől fogva semmi kevesebbel nem érhetjük be, semmi kevesebb nem elégít meg Isten és ember kapcsolatában, mint az eredeti, tökéletesen bensőséges, bizalommal teljes odafordulás és odaadás.

„Akkor a Törvény foglyai voltunk, most azonban felszabadultunk ebből a rabságból, mert a régi emberi természetünk meghalt. Most már új módon szolgáljuk Istent, a Szent Szellem által, nem pedig a régi, írott szabályok szerint.” (Róm 7,6 Egyszerű ford.)

Jézus Krisztusban a bűn és a halál ellenőrző felügyelete alól is felszabadultunk. „Miért? Mert a Krisztus Jézusban az Élet Szellemének törvénye felszabadított a bűn törvénye alól, amely a halálba vezet.” (Róm 8,2 Egyszerű ford.)

Az ember-koholta vallásosság azonban még mindig a törvényre épül, hogy magánál tarthassa a gyeplőt, és önmaga jogosságát igazolja. Sok tanítás és „hit” rendszer, melyek magukat kereszténynek tekintik, egyszerűen új szavakat kezdtek használni, hogy újszövetséginek hangozzanak, ám ténylegesen fenntartják a régi, és már nem is érvényesített, hatályát vesztett törvényes felállást, formarendszert.

Azért hívom ezt új parancsolat-rendszernek, mert ez megkísérli újraéleszteni a régi törvényes felállást valami olyanban, ami ma is érvényes lehet.  Ebben az új törvény-rendszerben a parancsolatok és szabályok „alapelveknek”, „vezér szempontoknak” hívatnak. Az állatok feláldozása helyett a hívőtől személyes áldozatot kérnek, idő és még inkább pénz formájában, melyek Isten tetszését garantálják. Még az Istentől kapott ajándékok is olyan fényben tüntetődnek fel, mint jutalmak, melyeket annak fejében lehetnek a miénk, ha szorgalmasan követjük  a nevelő-tanító elveket, melyet az új szakértői papság feltár nekünk.

Istenhez való illeszkedésünk, összhangunk és vele összeforrásunk helyett folyamatosan a jó és rossz tudatában vagyunk. Egy pillanatra sem feledkezünk meg mindarról, amit mi magunk adunk bele: hűségesen követtem a hét lépést, hogy biztos lehessek, hogy Isten akaratában vagyok? Megfelelően alkalmaztam a három pontot, hogy megkapjam, méghozzá helyesen kapjam Istentől, amit kapok?! Az, hogy Pállal együtt mondhassuk, „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem”?? (Gal 2,20 Károli) – te jó ég, mindez már csak egy misztikus paradoxonnak tűnik.

Ez az újfajta törvényes rend jelen van néhány, jól elterjedt mai vallási mozgalomban, hullámban, ám a rabszolgaság és az elválasztottság, amit ez eredményez, oly régi, mint maga a bűn. Minden, ami megtagadja az embertől a bensőséges, közvetlen és feltételek nélküli találkozást Istennel, az tagadja, amit Krisztus elért, függetlenül attól, mennyire lelki-szelleminek, kegyesnek is hangzik!

… pedig Nincs mit hozzá tenni …

Bármi, ami Isten és az ember közötti távolságérzetet támogatja, az érvénytelen, semmis, éppúgy, mint a törvény.

 „Ez pedig végleges: vétkeikről és törvénytiprásaikról eltöröltem minden írást, azokra többé nem emlékezem. (Isten és ember vonatkozásában semmi nem emlékezteti Őt a bűnre.) A bűnöket oly teljes mértékben elengedték, hogy soha többé nincs szükség vétekért való áldozatra. Semmi, amit mi személyesen felajánlhatnánk, feláldozhatnánk, nem tudja még erényesebbé tenni ártatlanságunkat, erkölcsi tisztaságunkat. Testvéreim, ez azt jelenti, hogy azáltal, amit Jézus vére kifejez és képvisel, félelem nélküli, teljesen szabad bejárásunk, bizalom adta szabadságunk van a szent találkozáshoz, a Szentek Szentjéhez, bármily szégyenérzet nélkül.” (Zsid. 10,17-19 Tükör Biblia)

Istennel való közösségünkhöz az adja az egész alapot, hogy Jézus félretolt minden akadályt, lerontott, megszüntetett minden távolságot – aki az Úrhoz csatlakozik, egy szellem Vele. A megnyilvánuló Krisztus énbennem, és az Ő tökéletes munkája az emberben, nem hagy teret semmi olyan érzésnek, hogy ehhez én tehettem hozzá valamit is; csak egy elsöprő hála van bennem.

Képzeljük el, hogy egy rendkívüli művészeti gyűjtemény gondnoka, felügyelője vagyok, amelyben még egy ritka Picasso is helyet kapott. Egy nap azon kezdek morfondírozni, hogy szerintem a festményt egy kicsit elszúrta ez a Picasso, és túl élénkre sikerült az egyik virág színe. Azon nyomban festéket és ecsetet ragadok, hogy a Mesterműt gyorsan kijavítsam. Hát ez a húzásom nem fog hozzájárulni a festmény értékének növekedéséhez, inkább nagyon is attól tartok, hogy elvesz belőle. Krisztus helyreállító megváltását, mint Mesterművet, egyszerűen csak csodálnunk és élveznünk kell. Ha abban a hiszemben vagyunk, hogy mi hozzá tudunk tenni bármit is, akkor megtévesztés áldozata lettünk.

… A szabadság tökéletes törvénye …

Az új szövetség egyetlen érvényben lévő törvényről tud: A Jézus Krisztusban való Élet törvénye. Ennek semmi köze a te fáradozásaidhoz, önfegyelmedhez, vagy felajánlásaidhoz, csak ahhoz, hogy megismered igazi valódat, a te saját Életedet, Jézus Krisztusban.

Jakab a szabadság tökéletes törvényének nevezi. Szabadság törvénye - olyan ellentmondásosan hangzik. A törvényt mindig azért hozzák, hogy határt szabjon a szabadságnak, hogy korlátozza a mozgásteret, hogy felügyeljen. A szabadság törvénye azonban egészen más. Jakab az 1,23 versben azt mondja, hogy aki hallja az Igét, az olyan ember, mint aki a saját születési arcát látja meg, mint egy tükörben. Ezután Jakab azzal folytatja, hogy annak a titka, hogy eredeti valónknak, igaz önmagunknak megfelelően éljünk, az, hogy jó mélyen belenézzünk a szabadság tökéletes törvényébe… és aztán meg is maradjunk mellette. Ez a törvény azt követeli, hogy ha tényleg megismerted eredeti valós énedet, akkor ebből kiindulva már azt tehetsz, amit csak szeretnél! Isten jól tudja, hogy ha igaz önmagad vagy, abban már nincsen semmi, ami Benne visszatetszést keltene.

A Jézus Krisztusban való Élet törvénye, a szabadság tökéletes törvénye egyszerűen megállapítja: Ismerd meg önmagad és légy önmagad. Életed titka abban van, hogy Istenben, Krisztussal, teljes összeforrásban, egyek legyetek. Jézus Krisztusban Isten és ember találkozik, és eggyé válik, és az „ez van” és az „így kéne lennie” egyazonossá lesz. És ezzel minden széthúzás, minden szakadék, minden lehetséges elválasztottság megsemmisül.

(ford: F.N.V.)